Karácsonyi gondolat

Csengettyűk szólnak Karácsony estén,
Csillog ilyenkor az egész világ,
Szívekben ég láng, áldott szeretet
Halkan szóló harangok zengenek.

Ha még egyszer születnél erre a világra,
Te aki megjártad már a Golgotát,
Látnál itt a földön sok szenvedő embert
Kik nem ismernek semmilyen "csodát".

Adjál nekünk újra mindennapi áldást,
Égesd lelkünkbe a " Hiszek egyet"
Ne tegyél sok csodát, csak még egyet:
Minden szívbe adj soha nem múló

           S z e r e t e t e t

Jézus jön közénk ezen az estén
Hogy beragyogja mindenki életét…
Jézus jön közénk ezen az estén
Nem tudva még, kikért áldozza vérét…


Tegnap egész nap Pál apostol levele járt a gondolataimban, s az, hogy miért csak két napig tart a "karácsony"…

Részlet a korintusiakhoz írott első leveléből: 
13 : 2-8
Ha minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgy, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok.
A szeretet hosszú tűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt.
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy…

Halotti tor

Mikor volt csak boldog az ember,
S élt-e, ki bút soha nem dalolt?
Volt-e kinek szívében csak rózsa nyílott,
S tövise mások szívébe sosem hatolt?

Mikor az élő szív megtöretik,
Tud-e még mosolyt fakasztani kín?
Ha égő fájdalmak szaggatnak testet,
Beteg lelkeknek mi lehet az ír?

Mikor élő-halál minden ébredés
És tél jege kúszik a szívbe,
Minden pillanat borús látomás,
Mi süvítve száguld az éjbe.

Mikor egy ábrándba menekülve,
Dacos ütemre jár a kéz, s a láb,
Magányról sírdogál az őszi szél,
Az Élet a Halál meghívójára vár.

Mikor tort ülnek a Remény felett,
Szakadt húrokon bong a Szerelem,
Az Élet kacaja sikolyba vész,
Boldogsághoz simul a Gyötrelem.

Mikor az Árnyak, vad táncot járnak,
Az arcokra kiül a borzalom,
Hideg sátrat von szóra félelem,
Ritka a megértés, mint az irgalom.

Mikor lehet boldog az ember,
Él-e az, ki bút soha nem dalolt?
Lesz majd kinek mindig virág nyílik,
S a Halál benne soha nem ül tort?

Végletek között

Nem ismersz még, más az én világom!
Nem egyszerű és nem helyhez kötött,
Halódom lassan, végletek között.

Ma izzok még, de holnap sírni látsz,
E gyötrelmes szerelem leigáz,
Halódom, lassan elenyészt a láz.

Az én világom hangtalan, sötét,
Most sok szép álmot rajzolok köréd,
Halódom lassan, te hozod a fényt,

És ebben a kényszer-képzeletben
Izzó lelkünk még egyszer összeér,
Halódunk együtt, remélve reményt.

Talán

Talán üzensz majd egy hulló falevéllel,
   Csak még kacérkodsz kicsit a széllel.

Talán szívedben sajog sok bánat,
   Csak én látlak mindig vidámnak,

Talán a múlton elmerengsz néha,
   Csak nekem számít a szó még ma,

Talán álmodozol csendes, nyári éjen
   Csak én vagyok, ki álmaidat féltem,

Talán lángolsz és perzselő vágyat érzel,
   Csak én vesztettem el a reményem.

Talán messzire sodort téged is az élet,
  Csak én kereslek örökkön téged,

Talán egy kő vagy az áramló időben,
   Csak én érzem, hogy szíved összetörtem.

A fehér farkas

Lassan, hangtalanul osont át a hídon. A délutáni nap álmosan verte vissza a fényt, a rideg acélon meg-megtört árnyéka…
       Vállain ült a Bánat. A hídon túl lassabban lépett, szinte már vonszolta magát. Mintha ezer év terhét vitte volna, haladva ki az Időből. Képére barázdát szántott a sok kín és fájdalom…
Láttam ahogy megsebezte az Élet. Már nem először történt, de ez a támadás lelkéig hatolt. Szemében mégis mindig csillogott egy halvány mosoly, valami egészen távoli fény. Időtlen idők óta ismerem, érzem és hallom őt, egy vagyok vele… ezer éve is talán.

       A tiszai hajó, csobbanásokkal hasította ketté a vizet…
Gondolatai régmúlt időkben keresték a megnyugvást… -a másik élete mintha az erdő nyugalmas csendjében telt volna el-, de az idő hatalmas szakadékokat szántott a helyére.
Egész napon át szikrázott a levegő, mégis az este, enyhe lágy szellővel érkezett.
Léptei ólomsúlyokkal haladtak a part felé, egy ideig állt, nézte a folyót, majd óvatosan leült a homokra, egy nagy kő mellé.
Éreztem, ahogyan eggyé olvad a természettel. Szerettem volna megérinteni és visszahozni a valóságba…
      A nyugati égbolton megjelent az első csillag is. Az Esthajnalcsillag! -gondolta.
Kinyújtózott a homokon, tekintete az égboltot fürkészte. Minden olyan idegen volt és távoli, csak a hold volt ismerős, a vén öreg Hold, ahogyan keskeny sarlóját billegtetve úszott az égbolton.
Súlypontja átlendült az illúzió, a kézzel nem fogható valóság vonalán. Megfutamodott a kegyetlen mocskos napok, órák elől, mert féltette apró emlékeit. Olyan elevenen érzett, hogy testi fájdalommá vált benne minden inger.
A lelkeket hívta, felidézni napokat, örömteli pillanatokat. Illúzió volt? Valóság?
      … az illúzió, ha tudatosan ápolják, időtálló kincs. A lélek sebeit gyógyítani képes.
A hold ezüstösen bukkant fel egy felhő mögül és átkarolta. Békés, veszélytelen gyöngédséggel telt meg a lelke.
Közelebb léptem hozzá… figyeltem arca rezdüléseit…
      … ha jósággal és önzetlenséggel találkozunk, legtöbbször értetlenül állunk, s ha mind ez egy emberben összpontosul, a találkozás pillanatában megrendülten áll előtte mindenki. De miért?
Az igaz emberek útja csalódások és göröngyös buktatókon át halad, de mert készek felismerni nem csak a rosszat, hanem a jót is, ezért találnak szüntelen felemelő és szívet melengető szigeteket. Ő megtalálta ezt, és érezte, kincset talált.
Sokszor belefáradt a szomorúságba és nevetni akart. Halk, melegzengésű hangján örülni hívta a megfáradt lelkeket.
Azt mondta mindig, hogy nem tud vigasztalni, de örömet okozni tudott. Háttérben maradva, mert nem volt fontos számára, hogy tudják… legtöbbször ez volt legkevésbé fontos.
      … nem az a lényeges, hogy kitől kapsz és mit, hanem az, hogy örülsz neki. – hallottam most is az oly sokszor elismételt szavait.
Különös érzékével -balga megnyilvánulásainak ellentmondva- mindig meg tudta látni a valóságot. Most is körüllengte valami derűs nyugalom.
Halálba taszító kínjaihoz adott erőt ez a derűs életforrás, megteremtődött benne a harmónia, akármilyen diszharmóniák is viharzottak elébe.
Szerette a tüzet, a fényt. Az alkonyégen vörösen izzó korongot, a bársonyos éjben a sötét mező egyik szélétől a másikig guruló, ezüstös fényével ölelő, simogató Holdat. A hajnali szellő lágy simogatását, a vadvirágokat, a lángoló pipacsos-margarétás mezőt. Válaszolt a rigóknak, feleselt a madarakkal, tarka pillangókkal kergette a Nap bujkáló sugarát.
      … mindenütt élet van. Rejtett szálak kapcsolnak életet élethez. Minden lélegzik, minden szenved.
Érezte a világ lelkét minden sejtjében, minden idegszálában. Mindazoknak tudott adni belőle, akik kénytelenek voltak tompább érzékkel élni. A csalódások okozta, szakadékba zuhant lelkeknek próbálta mutatni az utat. A szépség és a természet balzsamával edzette a lelkeket. Láttatta az Élet gazdagságát, hallhattad mellette a Csend hangjait. Kizárta a külvilág mocskát és magába fogadta az Érzést. Azt a nemtelen és kortalan érzést, amely megadja a szabadságot. Amikor a test nem börtöne a léleknek.
Felállt, árnyéka megmozdult a vízen. Egyre hidegebb volt a levegő, apró hullámok csapódtak a kövekhez. Aurája tele volt légköri villamossággal, valami tragikus feszültséggel.
A lelkek lassan lebbentek elé, s hoztak egy-egy gyöngyszemet, apró kincseket. Jöttek lelkek a régmúltból, régi életéből. Fények és árnyak, színfoltok imbolyogtak előtte. Sokat volt egyedül, de nem volt magányos. Erdő, folyó, madarak, virágok mind-mind a társai voltak.
      … a természettel találkozni és eggyé válni soha nincs túl későn, vagy túl korán.
Olyan régen tudta már ezt! Amióta szerettei elvesztését nem tudta feldolgozni megroppanás nélkül, s mert olyan emberek kerültek az útjába, akik alighogy megütötték az ember alsó mértékét: értéktelen ösztönemberek voltak. Rabszolgái a pénznek, az élvezeteknek, önmaguknak. Önzők és becsvágyók.
      … az emberek, legtöbbször túl korán, vagy túl későn találkoznak. Először amikor nem tudják még, hogy szeretnek, másodszor amikor már tudják, hogy nem szeretnek. A természettel soha nincs így!
Sokáig hitt az Emberben. Az emberekben rejtőző jóságban. Az életben, a holnapban, az önzetlen szeretetben.
Dermedten sütötte a kövekre a tekintetét és arcára kiült életének fájdalmas Pokla.
      … az igazság az egyetlen dolog, amiben nem hinni kell. Nem kell, mert van! Létezik. Mégis az az igazság, hogy nincs Igazság. Amikor szükséged van rá, nem találod. Nincs melletted. Micsoda ellentmondás!

       Az eléhullott gyöngyszemek koccanva gurultak a parton. Élesen hasító, hideg szél görgette őket a víz felé. Az Elmúlás szele. A szél felszakított egy régi fájdalmat is, a kétségek és bizonytalanság, az a régi rettenetes félelem és kín újra utat próbáltak törni.
Egész testében remegett. Szemében már nem égett a régi tűz, nem látszott az erő.
Tekintete végigsiklott a végtelen felett, mintha valamit keresne az égen… egy csillagot…
A nyugati égbolt felé haladó hold rejtélyes fehér fénye megcsillant a vízen, mint ölelő karok úgy nyúltak felé, és hívogatón mozdultak a hullámokon.
Elindult… biztosan lépett előre, egy pillantást sem vetve az apró gyöngyökre, a lábait felsebző kövekre… egyre bentebb… bentebb… míg elérte a hold ölelő sugarát. Tekintetünk egy pillanatra találkozott… nyúltam volna felé, de szeme vádlón villant, a farkasok összes vadságát és szelídségét egyszerre véltem benne felfedezni.
       Alakja hangtalan merült el, mint egy apró kavics, hullámot sem vetve a vízen. Nem mentem utána.
       A tiszai hajó halk csobbanásokkal hasította ketté a vizet.
(részlet)
- Gondolat foszlányok -

Utolsó ölelés

Nem érthetjük meg sohasem,
hogy miért élünk,
Titkok vagyunk, s egymásban rejlik
megfejtésünk.

A küldetésed, célod, végzeted,
a titkod, és megfejtése életednek
én nem vagyok.

A küldetésem, célom, végzetem,
a titkom és az életem...
Te vagy?

Érzem - méregpohár

már érzem, szememből lassan kiszökik a fény

puhán elszürkül minden, mint estefelé

a tárgyak is tétova homályba merülnek

karom sem emelem többé feléd

nem lebben már szó vidáman

elmosódik arcod a tájban

majd ha

elfogy

veled

a nap

nem látok

szemedben

sugarat

kezembe veszem a méregpoharat

Gyötrő önzések

A reményt és vágyat gyilkolom magamban
Mikor egyre közelebb kerülsz.
Itt ülsz a szobámban minden alkonyatban 
Kínjaidból hozzám menekülsz.

Ölellek féltve, lágyan simogatlak,
S Te ellököd fénytelen kezem, 
A végtelen sötétségbe vágyva,
Számolgatom a gyarló perceket.

Mennél és maradnál:
"Mit ér a szó? – kérdezed -
Forró könnyeid míg hullnak, 
Fényesedik fenn a Jupiter..."

Legurult az égről csendben a Nap,
Vörös fényét ma is lelkembe marta,
A féltést aggódó, fájó szívemben
Fájdalommá korbácsolta.

Ki vagy?

Tüzes vágyakkal szívemben ébredtem reggel,
Frissen, -repkedve szobámban- tettem-vettem.
Hirtelen egy sápadt arc nézett rám ijedten:
Ki vagy? - kérdeztem mosollyal ajkamon,
De nem mosolygott vissza rám,
Lassan mozdult, s elsimított
Egy ráncot homlokán.
Fürgén hajamba túrtam
E vidám reggelen,
Ő vad erővel borzolta haját,
Szemében félelem…
A hold sarlóján hintáztam éjjel,
Jó kedvvel, fényes szenvedéllyel!
Ő gúnyos fintorral, fáradtan nézett:
- Visszább a kedéllyel! -
Ragyogón süt a nap,
A lelkem tavasz illatú!
- Ne dicsérd a napot, 
Éjed lesz sanyarú. - 
Biztatom ezer csodával:
Legyél vidám, szelíd és jó!
Az arc görcsösen mozdul,
Szeme karikás, szomorú:
- Minden napod halotti koszorú. - 
Terhétől már-már összeroppanok,
Görbül sírásra a szám:
Ne szegd kedvemet…
S ő vicsorít: - Menekülj míg lehet!- 
Ránézek… lassan indulok,
Fejemre mélyen kapucnit húzok,
S fagyott mosollyal -a tükörből-
Visszanézek rám.

Segíts magadon

Megkésett vendég vagyok a világban,
Morzsák sem jutnak, üres a pohár,

Ölelő karok még marasztalnak, 
Utamon megpihenni csábít a Vágy.

Mámoros lélekkel a távolba nézek,
Merre indulhatnék az éj sötétjében?

Megroggyan lábam, köröttem árnyak,
Jelek az úton vérvörössé válnak,

Őrjöngve tépem szívem, ruhám, 
Hajnali rigófütty a lakomám…

Krisztus feszül az örök kereszten,
Segíts magadon, - szólott az Isten.

Versfolyam - Bújjatok még...

Bújjatok még, bújjatok csak

Rím-gyöngyű kristályos vizek
Erecskékbe folyva egybe
Növelve reményt, s hitet

Csacska szavak mozgatják ám,
Írd le azért, mert jó, ha tudod:
Öröm az eget ostromolni,
S szívembe elrejteni napod

Születésnapodra

Huszonhat éved múlt idő,
Emberséged öröksége.
Parttalan világod lángol,
Nincs helyed a pihenésre.

Nincs irgalom és lágy szavak
Fájó szűkölő magányra
Csillagon át a lelkedig ér
Az éter vad hullámzása.

Naponta álmodsz egy álmot,
Ízleled az éj csókjait
Holdfényt ölelsz meggyötörten
Eltitkolva a könnyeid.

Huszonhat éved megkövült
Örök csatázó gondolat
Hulló perceid kemények,
Elszánt légy, erős és szabad.

Míg mámorba kábulsz játszva
Sok vágyat sző köréd szíved,
Szorongató sötétségben
Egy kéz sem fogja meg kezed,

Menekülsz magad sajnálva
Szegetlen minden képzelet.
Reménnyel nézz a távolba
Akard túlélni a jelent.

Huszonhat éved a jövőd
Érezd, ha botlik a lábad,
Szemed friss szellő fürössze
S fújja életvitorládat.

Lásd az éj csillagképeit
Fájdalomtól ne menekülj
Szavak súlyát szíveden mérd
Örömet adj, soha ne kérj.

Fájó szíved gyötrő sebét
Én most átpólyálom lágyan,
Mindig érezd ha szeretnek,
Élj boldogan, életre váltan!

Igazság

Hiába minden vita, szó, beszéd,
Érvelések szikrázó éles fénye,
Ezer színét hiába ontja szét,
Megforgatván a sok kérdést
Hogyan és miért?
Mert úgy ragyog fel igaz arcát tartva
Végül mindennek tiszta fénye,
Hogy lelkünk legmélyén fogva tartja,
Szívünket némán alázatba hajtja. 
Egyszer majd minden árnyék lehull rólunk,
Ha az élet igazsága zeng,
S azon a csengő üveghangon szólunk,
Ahogy kristályok vésett fala cseng,
S csupa békült, szelíd mosolyt szórunk.
Minden kérdésre végső felelet:
Egyetlen arca lesz az igazságnak,
S úgy, mint tavasszal sziromlevelek,
A lélek friss virága
A végső órán tisztán lepereg.

2003. szeptember

Jó volt

Ahogy a vadász lép megóvva a csendet,
Úgy küldted felém néma sóhajod
Hulló levél sem zizzent, csak a fény cikázott
Nem vártad, hogy érezzem-értsem bánatod.

Jó volt veled a perc,
jó volt érezni, hogy élek,
jó volt meghalni Benned,
jó volt titkokat megosztani véled. 

Halkan suhanó árnyak, nesztelen léptek…
Hóban rejtőző lábnyomok… vad csaták… mámoros éjek…
Apró jelek, mik adnak, és soha nem kérnek…
Szavaid vergődő szívemben égnek.

Jó volt veled a csend,
jó volt sok néma pillanat.
jó volt, hogy Múzsámul szegődtél,
jó volt mikor szívemre vontalak. 

Árnyékba, fénybe hurcollak magammal,
Szorítom örömed, viszem -veszteném- terheid.
Könnyes szemed néz rám vöröslő alkonyokban,
Kék párával vonva be elfogyó napjaim.

Jó volt veled a Játék,
jó volt ahogy érintett kezed,
jó volt ostoba őrületbe esni,
jó volt… jó volt Veled.

Búcsúzni fáj

Hangod hullámokban rezeg agyamban.
Lelkem felsebzi egy szó
mely nem értem kiált
búcsúzni fáj… úgy fáj.

Morfiumtól részeg dáridó csendül fülemben
La Luna… La Luna… édes lüktetése száll
nincsenek érvek, játék az élet,
mégis úgy fáj… úgy fáj.

Bástyát von körém a csend,
még szívemben dobol minden szavad,
halkan peregnek le a könnyeim,
meg ne zavarják álmaidat.


2004.05.05. 13:30

Kétségek között

Egy ember ballag az éjben. 
Ha volna hely szívében, 
Egyszerre lépnék vele.

Szemében lélek sugárzik, 
Lépteiben dallam játszik, 
Táncolnék mindig vele. 

Karja ölelésre készen 
A semmit birtokolja éppen, 
Vagyok csillaga az égen. 

Csalódás terhe nyomja vállát, 
Reménye hagyta el, hívja párját. 
Terheit viszem vele. 

Zokogása robban, torkára forr, 
Mint késő őszön az elfojtott bor. 
Könnyeit törölgetem. 

Szomját oltani nem tudja semmi, 
Szállni vágy' és szabad akar lenni. 
Nem győzheti le senki! 

Ébredj

Őrült gondolat peremén, 
Mélybe zuhanva a lelkem, 
Harcot vív veled, elesten. 

Égető csókkal dajkáltál, 
Majd semmibe lökve játsztál, 
Te sem tudtad már, mit teszel. 

Emeltél karodba lágyan, 
Képzeleted én vigyáztam, 
Imádtál - és elhibáztam. 

Volt egy álmom valóságos, 
Nem éreztem, hogy halálos 
Elvesztünk és jössz velem. 

A káprázat tengerében 
Már azt hittem ez a végzet, 
Egy gondolat megigézett. 

Sosem vársz és én sem várlak, 
Mégis van mi összezárhat, 
A szavad hív, megalázhat, 

Mindent tűrni, mégsem lenni, 
Egy kicsit kell még szeretni, 
S hiszed, hogy már nem fog fájni. 

Magamra hagysz, én nem hagylak, 
Kiálts ki hát most zsarnoknak, 
Így kellesz még, így akarlak. 

A végtelen gyilkos éjben 
Itt vagy velem és nem félek, 
Látod: semmiséget kérek. 

Így akarlak ilyen lágyan, 
Vagy érzéket zaboláztan, 
Csak még szeress, nincs más vágyam. 

Rólam "képet festesz" bátran, 
Nálad lesz keretbe zártan, 
Én csak az álmunk őrizem. 

Ennyit kértem, s ennyit adhatsz, 
Álmodban még itt marasztalsz… 
Ébredj! - az álmod megtagadtam!

Az út végén

Ne könnyezz, ha majd meghalok, 
Fénybe emelnek erős karok. 
Vesd tekinteted az égre, 
Most már ne kérdezd: mi végre? 

Egy csöpp csillag ott én vagyok, 
Szemed tó-tükrében ragyog. 
Hunyd le pilláid, súgom én, 
A tó mélyén már nincs remény. 

Tedd a kezed a szívedre, 
Hívj az égre minden este. 
Szeress úgy, mint ahogy vágytam, 
Soha-soha puha ágyban.

Álom-Valóság

Véres pengék közt fekszem 
az idő hangtalan suhan 
           mellettem…

Végtelen messzeségben 
emlékképed látom, már 
           felettem… 

Valóság-álom gyötör 
botladozva megyek, jössz 
           mellettem… 

Vad idő szegletében 
súlyos Demoklész kard 
           felettem… 

Vágy és melegség ömlik 
fagyos szél áramlik el 
           mellettem… 

Végy karodba őrülten 
de lásd te is: ott a kard! 
           felettem… 

Valaki hív, átölelsz 
ölelnélek és nem vagy itt 
           mellettem… 

Viharos álomból riadok 
az idő hangtalan suhan 
           felettem.

Megbékülés

Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben,
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
Mellyel a holt szó élővé válhat,
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet,

Fáknak odvában elrejtett kincset
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván…
Oromról lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam.
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik…

Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül,
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.

Illúzió

Azt álmodtam poétád voltam, 
S voltál te játékos múzsám
Cuppanós csókot hagytál rajtam
S én vadul az ajkadba martam.

Azt álmodtam reszkető csend őriz,
S én őrizem minden titkodat,
Napfénybe, éjbe hinted a búdat,
S elveszíted velem minden kínodat.

Azt álmodtam ébren vagyunk
S örömünk nem ezernyi jajszó
Játszva éljük az élet álmát
S együtt nevetjük a halál száz arcát.

Azt álmodtam a múló idő
Egy fényből készült drágakő,
Meggyógyít minden szenvedőt
S nem kéz osztja a levegőt.

Azt álmodtam feljön a Hold
S lesz még majd Nap is az égen
Csillagokat csodálunk a parton…
S nem lesz akadály ami visszatartson.

Végtelen út

Most még rakosgatom a gyarló perceket,
Az időt színültig töltöm a semmivel,
Könnyem nincs már, elűzte a bánat
Szétárad bennem az emlékezet.

Minden él, s ellenem esküszik,
A folyó, a fák, az égen a hold,
Nem vágyom fényre ezen a földön
Nem hív az élő, csak aki holt.

Hátat fordítok a Napnak,
Éjbe tartok már nyugatnak.
Hol igaz szavaknak kincs az ára
Békéért jajdulok éjszakába.

Zúg a szél

Zúg a szél, könnyeső mossa arcom
Nem kell semmi már, mi visszatartson.

Sikolyok nélkül hullok a csendbe
Halni vágyom reszkető önkívületbe’

Mar a bánat, megtép a szégyen
Elveszek az idő végtelenében.

Megvívtam a mindenség harcát
Most úgy menekülök, mint a gyávák,

Széttép az idő apró darabokra,
Gyászolom az életet mosolyba fúlva.

Megyek... ég veled!

Vadul tombolnak rejtett érzékeim
véred zúgó morajlását érzem
hosszú sóhajod fülemben
kísérget a néma éjben

A vágyak izzók, s az őrületbe űznek
tévelygőn suttogó minden szavam,
fogaid őrlik csontjaim
tíz körmöm a válladba mar.

Dalok tépnek szívünkön fájó sebet
a távolba ível egy égi híd
indulnánk felé szüntelen:
dermedten állnak lábaink.

Álmaink -látod- semmivé enyésznek
a sírom felett sem áll majd kereszt,
húsomba lángok karma váj,
testem por, hamu lesz.

S míg magányom könnyekben lassan csitul
lelkemen a Hold fénye ködlik át,
lebegtet halott játékunk…
ölelkeztünk órákon át.

Zord életem oly gyorsan bealkonyul
az éjek lángja nem feltámadás,
homlokomra ráncok ülnek,
züllött nyugalom omlik rám…

Életen kívül, ha van más állapot
Gyötrelmeim megnyugvást találnak.

Vad vihar nem tép rideg világban.
Emlékem sem lesz életed korbácsa.
Legyőzve a halált egy halvány mosollyal
Elmegyek szépen, ne gondolj rám búval
Didergő éjen, kábán-szomorúan.

Bezárt idő

Szerettem az időt elveszteni benned, 
Holdat csodálni s lesni csillagokat, 
Hinni szerettem nem múló varázsod, 
Mindent szerettem ami te vagy. 

Kietlen puszta volt a lét nélküled, 
S te nőttél bennem mint a szürkület. 
Lassan éjszakává terebélyesedtél, 
Mindent beborító sötét egem lettél. 

Kezdtem elveszni ebben a magányban, 
Sötét, hideg éj vett körül mindenütt, 
S ha néha lélektársamra találtam, 
Hittem a szabad időben, a csodában… 
…
De elegem van ebből a világból, 
Hol hiányod már térdre kényszerít, 
Emberi nyelven nem tud szólni senki, 
S az őszinte szó is időbe zárt semmi.

Töredék

Szép magyar szavak egymás alatt:
… Neked… Veled… Érted… - érted ? -


Neked
Adom
Álmaim

Veled
Élem
Napjaim

Vágyam
Bontja
Szárnyait

Lágyan 
Érinti
Vállaid

Téged
Féltve
Reszketek

Érted 
Égve 
Elveszek

Egy titkos éj

Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.

Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.

Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gond-nyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.

Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.

Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbe-dermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
s elvisznek magukkal minden bánatot.

Még egy lépés

Reményvesztetten bolyongsz
Lelkek és süppedt sírok között,
Kószál benned a gondolat,
Mely nap-nap után meggyötör. 

Szívedben vágy, -halotti csendben,
Agyad tompán zúgva zakatol,
Keresed a csendes menedéket,
Múlt tüzében egy emlék jajong.

A nappalt hívod és az éjt,
Az árnyékot s a fényt,
Az erdők illatát vágyod
S örök tavaszt a horizont fölé…

Vándorolni halvány csillagon,
Válni részévé könnyű messzeségnek,
Hold sarlóján hintázni éjjel
S magasan járni meg mélységet.

Tiszta forrásból oltani szomjad
Becézgetni tarka vadvirágot...
Hajnali harmatban fürdetni arcod
S kerülni az embert, mert lelkedbe gázolt.

Keresed a csendes menedéket …
Sós csillag könnyek marják végig arcod,
Jeges szél metszi fedetlen fődet …
Ne add fel a reményt, ha rád tör a holnap!

2004-03-08
Egy titkos éj
Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.

Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.

Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gond-nyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.

Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.

Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbe-dermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik, 
s elvisznek magukkal minden bánatot.

Addig élsz

Mondj bármi bolondot
akarj vad kalandot
játssz gyermeki hévvel
igaz szenvedéllyel
tomboló életed
fékezd meg énvelem
vigyél pusztulásba
semmi nincs hiába
most üvölts az éjbe
kongass egy harangot
kérj még vagy parancsolj
fájó titkot regélj
úgyis csak addig élsz
míg vad dalt zúg a vér
szeretni holdasodj
lelkem éjjelére
úgyis csak addig élsz
míg örök vágyat adsz
míg örök vágyban égsz
addig élsz, míg remélsz.

Várlak

Kérdem a csend és a langyos 

némaság fénylő csillagaitól: 

- jössz-e már? -

Álmaimban is hívlak, hívlak, 

Téged akarlak, téged várlak! 

Sóhajaim eléd repülnek, 

Ábrándjaim téged becéznek. 

Ha tudnád, mennyire kívánlak, 

A szerelemtől nőne szárnyad! 

Fénye is lenne, s éjjelembe 

Mint titkos hírnök megjelenne 

Ragyogó szentjánosbogárnak. 

Nélküled

Hívó szavad az éjbe hasító sikoly,
Vad állat vad társát hívja ily' konokul,
Lelkemben fájdalom goromba verése,
Csendben telepszik a teliholdas éjre.

Örök lámpásom a Hold, hozzád elvezet,
A fénnyel suhanok, te észre sem veszel,
Ott állok melletted lágyan érintelek,
Köröttünk a csillagok ezüsten fénylenek.

Hamis csók fokozza a gyilkos kínokat.
Már vége az útnak, árnyak nem borulnak,
Más térben élek, mi voltam most itt maradt,
Kibuggyanó véremből egy csepp rád tapadt.

Megszűntem lenni a puszta földi létben,
Neked fehérlek még minden holdtöltében,
Estéid magányát így osztom meg veled…
A Hold kacéran nevet… törlöm könnyemet.


2003.11.08. 23 óra… holdtölte/holdfogyatkozás

Monológ

Nem veled, Belőled ébredek. 
Nappal, kíséred léptemet. 
Szavaid szítják sóvár vágyaim, 
Derengő kábulatban telnek napjaim. 

Az Ember csak ember. 
Szorítja létének határa, 
S ha tárja karjait, 
Mindinkább érzi, mennyire árva. 

Nem számít dühöngő szenvedély. 
Mit kér számon a világ? 
Beleszövődsz a Mindenségbe, 
Életed perc, álmod halál. 

Ígéretek törik reményedet, 
Göröngyökben is orra buksz, 
Élsz és erő vagy, hiszed, 
S látod magad, hogy Senki vagy. 

Fájdalomtól űzve még 
Felcsuklik görcsös sírásod, 
A kínban sincs menekvésed, 
A holnapot mégis várod. 

Darabokra hulltál. Összeraktalak. 
Hogy egész légy. Önmagamnak? 
Gyermekként vártad a csodát. 
Nyomorult! Életed kártyavár! 

Oly régen eldöntötte már 
a Sors minden percedet, 
Nincs már Valóság, öl a Képzelet, 
Örömed, ha van, az is beteg. 

Érzed, boldog vagy, de ez délibáb. 
Színeset álmodsz… gyötör a láz. 
Egy szótól mámorban úszik szíved, 
Mégiscsak őrzöd gyermeki hited? 

De mit ér a szó, ha távoli, 
Itt benn, magadban kell hallani, 
Az utat itt kell, hogy megtaláld, 
Anyag léted ne legyen akadály… 

Az Ember csak ember. 
Szorítja létének határa. 
Ha kitárja lelkét, 
Mindinkább érzi mennyire árva. 

Madár rikolt...

Keserű szégyen festi most az arcom,
A csukott, sötét ablakon át
A végtelen éjbe tekintve
Láttam szemed csillogó sugarát.

Kétségek és félelmek adták e pírt
A holnapnak nincs már ígérete
Lelkem reszketve öleli a csendet
Vágyódva olvadok eggyé vele…

Most sólyomszárnyakon szállok feléd
Az alkony csókjával ébresztelek,
Lángoló tested könny-patakba mártom
Örömünk nem hallja senki meg.

Csillagos ég a vágyott menedékem
Hajnali csend, mely lágyan átölel…
Átsuhan forró leheleted rajtam
Karom simogatón megölel…

Törött gondolat sebzi fel szívem
Lelkemre hull bénító magányom
Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.

Tiszavirág

Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek. 
Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek. 
Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni, 
Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.

Szárnyaim kibontva repülnék az égig, 
Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig. 
Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket, 
De kérész életem te meg nem értheted. 

Itt hagyom hát neked levetett ruhámat, 
Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának. 
Ti emberek oly gyarlóak vagytok. 
A pillanatnyi létről ódákat daloltok. 

Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet: 
Egyetlen percig élni…, élni szenvedélynek. 
Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel, 
Szívedből egy darabot már így is elviszek. 

Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon, 
Nászom után életem a víznek adom. 
Könnyet se hullajts, majd jövök… 
Életem a létben így -általad- lesz örök.


..."elmondta" nekem a tenyeremben tartott kérész 

Üzenet: Carpe diem! Szakaszd le a napot! (vagyis: tudd élni az életet)

Tájékoztató: 
A Tisza virágzásáról mindenki hallott, de a tiszavirágot, mint élőlényt kevesen ismerik. 2003-ban június végén volt a Tiszavirágzás, ami úgy jelentkezik, hogy a vízfelszín felett szitakötő nagyságú rovarok repülnek, és rakják a vízbe petéiket. A pete lesüllyed az iszapba és ott 3-4 évet tölt kérész formájában, majd a felszínre jön, hogy eljárja násztáncát és utána elpusztul. Csodálatos élmény megfigyelni ezt.

*a szivárványszín tulajdonképpen aranybarna a valóságban, bár a lenyugvó nap "szivárványos" csodákra képes

Lennék

Lennék reggeli kávéd illata,
Mit hunyt szemmel magadba szívsz,
Egyetlen csepp méz teádban,
S szádban a hosszú édes íz.

Lennék kezedben fényes ősi kard,
Legyőzve dermedt bánatod,
Üdvözült mosoly az ajkadon,
Virrasztva csendben ágyadon.

Lennék sivatagban a kaktuszod,
Szomjúságodnak csepp remény,
Simogató lágy fuvallat
Verejtéked úgy hűteném.

Lennék szemedben rejtett fénysugár,
Gondjaid messze elvivő,
A végtelen gyilkos éjben
Vad gyötrő álmaid űző.

Lennék Akármi...
Lennék Semmi is,
Lennék vonyító Farkas,
Lennék a Játékod is.

Látomás

Pattanásig feszült a húr,
S végül egy szál elszakadt,
Hangok csengő végzetében,
Pont itt az állam alatt.

Bongva lehullt a semmibe
Lágyan megadva magát,
Kis hurokká kunkorodva,
Várta csendben a halált.

Az életem láttam benne,
A sorsom, a végzetem.
S egy hívogató kezet, mely
Csomót kötni képtelen.

Öröm

Alig jutott az életben valami, 
s te nem tudod ezt a keveset
sem a kezedben tartani.

Egy álomvilág vakítja meg 
szemeid, minduntalan 
elveszítve ezt a valamit.

Azután telik évre év, örömben, 
mámorban semmiség,
gyilkos hajszában már a vég.

Minden napodban van valami,
ami soha nem az "igazi"…
érzed, hiányzik az a valami.

Nézel bambán s már tudod,
ha még egyszer tiéd lenne,
talán meg tudnád tartani.

Távolság

Lábaidnál heverek éjjel, 
öledbe hajtom fejem, pihenünk 
csendben, szárnyszegetten,
mint két űrből tévedt idegen.

Kezed lágyan fut végig gerincemen,
valami könnyedén egekbe emel,
megcsendesedett a lég köröttem,
távolság nem volt még ily' közel.

A vágy hulláma remeg át érzékeimen, 
képzelet nem lehet ilyen eleven,
a való élet elmarad mögöttem,
az Érintésed van itt, élő, eleven.

Egész lelkemen áthatol a vágy,
villám cikázik végig testemen.
Nem! Nem… nem… engedj el…
ne engedj el… még felébredek!

Nem tudhatja senki sem,
a földön túl és idelenn, hogyan 
éreztem érintésedet, reszkető 
szívem öledben hogyan pihent.

E l é g v e

Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát…

Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.

Szíved riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.

A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szíved fölé.

Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,

Belőled születek halok meg én,
Lobbanó lángod egekig ér.
Rejtve csobban szívünk, míg csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.

Jelet hasítunk fekete égre, 
Izzón égve hullunk a mélybe.

Álom-2

Felettem fényes csillagok,
Alattam kéklő föld ragyog,
Lebegve a mindenségben, 
Mert te vagy, azért vagyok.

Hideg szél süvít, ver vad vihar
Szivárvány kúszik az égre fel,
Reménység költözik szivembe
Nem délibáb az, mi átölel.

Tengerré áradnak könnyek,
Szavaknak nincs hatalma már
Sikoltva zuhanok mélyre
Hol kóbor farkas-falka jár.

Szeretnek és szívem megtépik
Tűröm, tűröm rendületlenül,
Egy ezüst hold ragyog részvéttel,
Küld egy mosolyt reménytelenül.

Vívom a Végtelen harcát,
Nem hagyom el a vad falkát,
A vérem zúg, szívem sajog
Velük mégis szelíd vagyok.

Mögöttem távoli hómező
Előttem kietlen sivatag,
Szívem már olyan gyéren dobog,
Egyedül nem bírja az utat.

Dörrenés, üvöltés hasít
Éjnek véres lángja fakad,
Menekül mind, ki merre lát.
A gyötrő álom felriaszt…
…
Magányba 
menekülő vad vagyok. 
Szelíd üldözött. 
Szabad vagyok…
- farkasok között -