2004. április 6., kedd

Megbékülés

Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben;
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
Mellyel a holt szó élővé válhat;
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet;

Fáknak odvában elrejtett kincset,
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván…
Oromról lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam,
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik…

Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül,
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.