Egy ember ballag az éjben.
Ha volna hely szívében,
Egyszerre lépnék vele.
Szemében lélek sugárzik,
Lépteiben dallam játszik,
Táncolnék mindig vele.
Karja ölelésre készen
A semmit birtokolja éppen,
Vagyok csillaga az égen.
Csalódás terhe nyomja vállát,
Reménye hagyta el, hívja párját.
Terheit viszem vele.
Zokogása robban, torkára forr,
Mint késő őszön az elfojtott bor.
Könnyeit törölgetem.
Szomját oltani nem tudja semmi,
Szállni vágy' és szabad akar lenni.
Nem győzheti le senki!
Őrült gondolat peremén,
Mélybe zuhanva a lelkem,
Harcot vív veled, elesten.
Égető csókkal dajkáltál,
Majd semmibe lökve játsztál,
Te sem tudtad már, mit teszel.
Emeltél karodba lágyan,
Képzeleted én vigyáztam,
Imádtál - és elhibáztam.
Volt egy álmom valóságos,
Nem éreztem, hogy halálos
Elvesztünk és jössz velem.
A káprázat tengerében
Már azt hittem ez a végzet,
Egy gondolat megigézett.
Sosem vársz és én sem várlak,
Mégis van mi összezárhat,
A szavad hív, megalázhat,
Mindent tűrni, mégsem lenni,
Egy kicsit kell még szeretni,
S hiszed, hogy már nem fog fájni.
Magamra hagysz, én nem hagylak,
Kiálts ki hát most zsarnoknak,
Így kellesz még, így akarlak.
A végtelen gyilkos éjben
Itt vagy velem és nem félek,
Látod: semmiséget kérek.
Így akarlak ilyen lágyan,
Vagy érzéket zaboláztan,
Csak még szeress, nincs más vágyam.
Rólam "képet festesz" bátran,
Nálad lesz keretbe zártan,
Én csak az álmunk őrizem.
Ennyit kértem, s ennyit adhatsz,
Álmodban még itt marasztalsz…
Ébredj! - az álmod megtagadtam!
Ne könnyezz, ha majd meghalok,
Fénybe emelnek erős karok.
Vesd tekinteted az égre,
Most már ne kérdezd: mi végre?
Egy csöpp csillag ott én vagyok,
Szemed tó-tükrében ragyog.
Hunyd le pilláid, súgom én,
A tó mélyén már nincs remény.
Tedd a kezed a szívedre,
Hívj az égre minden este.
Szeress úgy, mint ahogy vágytam,
Soha-soha puha ágyban.
Véres pengék közt fekszem
az idő hangtalan suhan
mellettem…
Végtelen messzeségben
emlékképed látom, már
felettem…
Valóság-álom gyötör
botladozva megyek, jössz
mellettem…
Vad idő szegletében
súlyos Demoklész kard
felettem…
Vágy és melegség ömlik
fagyos szél áramlik el
mellettem…
Végy karodba őrülten
de lásd te is: ott a kard!
felettem…
Valaki hív, átölelsz
ölelnélek és nem vagy itt
mellettem…
Viharos álomból riadok
az idő hangtalan suhan
felettem.
Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben,
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
Mellyel a holt szó élővé válhat,
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet,
Fáknak odvában elrejtett kincset
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván…
Oromról lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam.
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik…
Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül,
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.
Azt álmodtam poétád voltam,
S voltál te játékos múzsám
Cuppanós csókot hagytál rajtam
S én vadul az ajkadba martam.
Azt álmodtam reszkető csend őriz,
S én őrizem minden titkodat,
Napfénybe, éjbe hinted a búdat,
S elveszíted velem minden kínodat.
Azt álmodtam ébren vagyunk
S örömünk nem ezernyi jajszó
Játszva éljük az élet álmát
S együtt nevetjük a halál száz arcát.
Azt álmodtam a múló idő
Egy fényből készült drágakő,
Meggyógyít minden szenvedőt
S nem kéz osztja a levegőt.
Azt álmodtam feljön a Hold
S lesz még majd Nap is az égen
Csillagokat csodálunk a parton…
S nem lesz akadály ami visszatartson.
