2007. november 12., hétfő

Múlt, jelen, jövő

Voltam: virág, napnak sugára.
Voltam: gyermek, nagyon árva.
Voltam: pataknak csobogása.
-Körtefádnak fehér virága-

Vagyok: megtépett, fáradt vándor.
Vagyok: szomorúság és bánat.
Vagyok: az álmok temetője.
-Nem nyitom panaszra számat-

Leszek: szellő az alkonyatban.
Leszek: harmat a májusi fákon.
Leszek: szenvedők könnytörlője.
-Ködfátyol a távoli tájon-


Leszek ha kell nevető kobold,
vágtázó lovas a néma éjben,
lelkemnek tüzes virágait
szerteszórom a zúgó szélben.

 





Elvesztünk

Szemem a szemedet
hajam a hajadat
ajkam az ajkadat
idézi némán.


Vagyok, mert Te is vagy!
Nyújtanám karomat
hogy idevonjalak -
lehullik bénán.

Mennék, de nem lehet.
Fogod a szívemet
fogom a szívedet -
vergődünk némán.

Elveszel, elveszek.
Nem kapunk kegyelmet.
Sóhajtva kérdezem:
Mi vár még énrám?

Elment


A szél is sírt utána,
szememre szállt a fájdalom,
mint ablakomra télutói pára.
Néztünk utána mind a ketten:
a köd meg én…
A messzeség vergődött
könnyeinkben szárnyszegetten.

Végtelen találkozás

Oly˝ kevéssé ismerjük a létet:
Számítanak valamit az évek.
Kérdezel, s én is kérdezlek balgán:
Tudod-e miért találtál énrám?

Fájó lelked visszatér a múltba…
Révedezve egy ügyetlen csókba˝
Merengőhöz írsz egy izzó verset.
Nem ismered Te még a keservet.

Álomképben élsz, ábrándos lélek,
Kósza vágyad is reszketve ébred!
Felejted őt, elsodor az élet,
Szeretett-e? -csak magadtól kérded.

Idők múlnak, ezer napok telnek,
Emléke sincs már a szép szemeknek?
Vágyaid fájnak, ösztönöd gyarló,
Álmaidban még visszahív: hahó!

Egy nap, fények röpke villanása
Lelkedhez ér és nyomban megsebez.
Semmi kétség: hazugság kell! Legyen:
E szerelmet fel nem ismerheted!

Beszéljünk! -kéred; s én tudom miért
Oly´ nagyon fájó ez a nem volt lét.
Egy halk hang súg: csak semmi okosat!
Te kérdezel: -de nem is fontosat.

Érzékek vívnak most egy nagy csatát,
Zavartan mondok -okosan- butát!
Bár az emlék így semmit nem beszél,
Reszketve látom, mily˝ üres a tér.

Képzeletemmel kérek két kezet,
Egy pillanatra érintsen engemet.
Emeled is karod, de oly´ sután,
Minden kimondott szót megbán a szám.

Elköszönünk gyorsan, nincs semmi vész.
Az érintés maradt, ennyi… és kész.
S én már érzem is: -nem képzelet, tény!-
Mikor Te mentél, itt maradt a Fény!

Csak sóhaj vagy

Csak sóhaj vagy, lenge lepkeszárny.
Más fény felé szállsz élni, égni.
Hiába hív e csüggedt ívű száj,
szédült futásod el nem éri.

Elengedem szíved szabadon;
Vissza se nézz! Mi fájhat még nekem?
Ne tűnődj könnyes búcsúszavakon,
túlnőtt e bánat már az életen.


 


2007. november 11., vasárnap

Ma láttalak

Ma éles fényben láttalak.
Valami kábult láz-alak
lett hirtelen furcsán belőled,
nem ismertem: ˝ki vagy?˝
hová lett hangod ragyogása,
mosolygásod puhasága,
s kék nézésed, a tiszta, drága?

Ráripakodtál a gyerekre,
hogy ˝rosszalkodni csúf dolog˝,
s ideges türelmed-fogytán
nem simogattad meg haját,
nem értetted kérdő szavát.
Könnyfátyolon át,
a megszeppent gyerek szemén
lövellt rád a furcsa fény.
Így láttam én,
hogy milyen fájón idegen vagy.

Én állok ott, rémült-meredten,
a mosoly is a számra fagy:
Mondd ki vagy? Ki vagy?
Arra a kóbor kiskutyára
az autók közt a forgatagban,
-amint hozzám futott riadtan-
azt mondtad: ˝piszkos jószág˝
s hogy˝őrültség a túlzó jóság˝…
s ˝a koldusnak mért kell adnod
hisz´ elissza, -jól tudod!˝

Oktatón régi volt a hangod,
de szívemig már nem hatolt.
Arcod nézem: hogy foszlik
szerte, ó, egészen, minden
vonás mit úgy szerettem.
Még a szemed sem ismerem.
Mi történt? Mi lett velünk?

Amint egymás mellett megyünk,
már hallom, hallom egyre jobban:
nem lépünk együtt… s szívünk…
az sem egyszerre dobban.

Ha jönnél most...













 


Ha jönnél most halvány holdsugáron,
hullámzó éjben, ezüst szálakon,
vagy langyos széltől sodrott pókfonálon,
vagy illat könnyű szárnyán szótlanon…


  • Most: hogy százéves fák alatt várlak árván.
  • Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen.
  • Most: hogy szívem már teljesen kitártam.
  • Most: mikor lelked már eggyé vált velem.
  • Most, ha jönnél, a hullámzó éjben…
  • Most…
Szótlanul Szeretnélek Szeretni.


Kívánság

Ne mondj nekem semmi szépet,
Adj, mit senki nem ígérhet:
Szívrebbenést, néma kérést,
Létfeledést, zengő érzést.

S hová a szó el nem juthat,
De a lélek még befuthat:
A végtelenbe nyiss utat…
A végtelenbe nyiss utat!

Azért

Ami csak szépség vágyban dalban,
Mind azért van, hogy Neked adjam.

Ami keserv a kínban, jajban,
Azért, hogy Érted eltagadjam.

Ami tűz ég, lázong a vérben,
Azért, hogy véget még ne érjen.

Ami mámor a szenvedélyben,
Téged akar, vad, forró hévben.

Ami könny van a lemondásban,
Érted sír örök, gyötrő gyászban.

S ami reménység indul Érted,
Azért van, hogy Te összetépjed.






Miért

Miért idéznélek dédelgetve,
mikor csak fájsz emléknek is?

Miért van minden tiszta lángnak,
ha már nem ég, hamuja is?

Miért kell százszor eltemetni,
ki úgysem volt miénk soha?

Miért van minden lépő lábnak,
el nem törölhető nyoma?

Miért kell a jövőt kutatnod,
el nem fogadni, mi eltűnt már tova?

Mi meghalt, miért nem hal meg jobban?

Miért kell tudnod neked már,
gondolok-e néha-néha rád,

miért kell tudnod, hogyan kuszálta
össze egy érintésed lelkemnek fonalát.


Fagyhullám

Jött-jött haragod jéghegyéről
a fagyhullám, vadul, sebesen.
Átnyargalt a bizalom tengerén,
s mostmár hiába keresem
gyümölccsé érett tavaszunkat,
szerelem-lázat, napsütést;
mogorva már a lég köröttünk,
nem lehet rajta ütni rést.

Elfagy a csókjaink vetése,
dermed a boldogságmadár,
már a nyár küszöbén állunk,
s csak egyetlen szó a határ,
egyikünknek suttogni kéne
˝Szeretlek˝ s lenne még remény,
mellyel virágos tavaszba
didergő szívünk visszatér.

De csak állunk a fagyhullámban,
s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,
hogy bennünk minden izzó májust
a vad, konok tél megfagyaszt.
Hallgatunk némán, fogvacogva;
Vajon ki bírja majd tovább?
A test, vagy a lélek parancsa
jelölte ki nekünk a határt?



Szeretlek, látod megyek, a két
karomban viszem hozzád a tüzet,
s te megadással engeded, hogy
büszkeséged legyőzze a szerelem.



Néma sikoly

Mindenben és mindenkor keresed lelked feloldó magányát.
Ki érti meg a kínodat? Kit érdekel a Másik? Van ember, ki számontartja szenvedésedet?
Tomboló, vég nélküli szenvedélyed veted papírra, és megjelenik előtted egy meggyötört vigasz, hogy kisírtad lelked minden nyomorúságát.
Ki érti meg árvaságodat, ha magad sem érted, élsz-e még?
Amikor legyűr a fájdalom, és nem jön az enyhülés, nem nyújt békét lelkednek a szó.
Amikor sok szenvedő lélek egymáshoz menekül és egyetlen egészben tornyosul a fájdalom.
Amikor a másikban keressük önmagunk és önmagunkban a másikat találjuk, ki érti meg, hogy becsapjuk a pillanatot?
Ki érti meg, amikor szíved vad dobbanásokkal ébreszti érzékeidet, és a csend elnyeli sikolyod?
Börtönbe zárva éled testtelen magányod és kínjaidnak színtere lesz minden gondolat.
Ki érti a színes képeket, mit álmaidban festesz?
Ha sötét rengetegben járva a hold fénye világítja meg létedet, ki érti meg, hogy miért járja át ismeretlen boldogság a szíved?
Ki érti meg a tegnapod? S ki érti meg azt, hogy a holnapod is, csak a mának folytatása lesz?




Halál

Nem az a halál a valódi,
Amit az orvos igazol.
Előbb hal meg az ember,
Maga sem tudja mikor.

Azt érzi egyszer: a földön
Nem leli nyugtát, se helyét,
Fájdalmasan megszokott már,
Bármerre néz is szerteszét.

Úgy jár útján, mély közönnyel,
Akár az óramutató,
Teljesíti szürke sorsát,
Mint rózsa mellett a karó.

Lelke mindinkább nyugtalan,
Vergődik már csak idelent.
Nincs a földön hová szálljon,
Megkeresi a végtelent.

Ott tölti minden idejét,
Meghalt a föld számára már.
Ez a halál a valódi,
De e halál, nem is halál.




Szavak

Kedves - de könnyű, kicsi szó,
akár a lepke, úgy libeg,
és mégis, mégis sírhatnak,
fájhatnak tőle a szívek.

Örökre - súlyos, mint a kő
és mindig olyan hasztalan,
mert örökre - az nincs soha,
és a soha - már veszve van.

Sohasem - lázad, esküszik
és lángja fel az égig ér,
nagyon tüzes! Úgy ellobog,
és olyan hamar véget ér!

Szeretlek - mint a hárfahang,
édes, szelíden remegő.
De sokszor repül sebesen…
és megüt néha - mint a kő.








Sorsom

Kezedre hulltam kis levélként,
Melyet letéptek zord viharok,
Engedd, hogy megpihenjek nálad!
Pihenni, pihenni akarok.

De jó érezni kezed melegét…
Ne küldj el még a futó széllel,
Egy szót sem szólok, csendes leszek,
Mint a csillagtalan éjjel.

Panasz, sóhaj nem száll ajkamról,
Halk szavakkal sem zavarlak én;
Könny, bánat már elmaradt tőlem
Éjbevesző rónák peremén.

Minden megfakult, színtelen lett.
Régi hangot sehol sem lelek,
De most jó megpihenni nálad,
Mielőtt újra útra kelek.

Mert az a sorsom, hogy menni kell.
De most még pihenni akarok.
Aztán… küldj a száguldó széllel…
Engedd, tépjenek a viharok.


 

Elküldöm hozzád

Ha ezer színes szárnyat bont a
Vágyam,
Elküldöm hozzád és megérint
Lágyan.
S ha fáradt éjbe fényt hintett az
Este,
Pilládon alszik, mint virágon
Lepke.
 







Csak nyiltsággal...


Csak ülj le velem szemben,
mintha ezer éve itthon lennél…
Csak ülj le - mint szokás -
olyan tudattal, mikor napra-nap
dolgod rendben tetted, mikor kell már
testnek, léleknek az érdemelt nyugvás.
Csak ülj le és hulljon le rólad
az udvarias pompa, úgy szólj hozzám,
mintha ezer éve velem élnél,
mert az enyhülést vágyó szavak
felengedik a test fáradt feszülését,
a lélek görcseit.

Mondd el az első percet,
s mit még megélni remélsz,
oly természetesen, miként benned is
örök törvény szerint lüktet a vér,
és ne feledd: színezni múltat,
jelent, vagy jövőt annyi, mint gyalázni
más megjárt, vagy készülő kálváriáját…
Csak nyíltsággal birtokolsz bizalmat,
s bizalmad rá a tét - ha becsülöd
magad ennyire -, a tisztelet a másiké…
Csak ülj le velem szemben
s beszélj, beszélj…