2007. november 11., vasárnap

Ma láttalak

Ma éles fényben láttalak.
Valami kábult láz-alak
lett hirtelen furcsán belőled,
nem ismertem: ˝ki vagy?˝
hová lett hangod ragyogása,
mosolygásod puhasága,
s kék nézésed, a tiszta, drága?

Ráripakodtál a gyerekre,
hogy ˝rosszalkodni csúf dolog˝,
s ideges türelmed-fogytán
nem simogattad meg haját,
nem értetted kérdő szavát.
Könnyfátyolon át,
a megszeppent gyerek szemén
lövellt rád a furcsa fény.
Így láttam én,
hogy milyen fájón idegen vagy.

Én állok ott, rémült-meredten,
a mosoly is a számra fagy:
Mondd ki vagy? Ki vagy?
Arra a kóbor kiskutyára
az autók közt a forgatagban,
-amint hozzám futott riadtan-
azt mondtad: ˝piszkos jószág˝
s hogy˝őrültség a túlzó jóság˝…
s ˝a koldusnak mért kell adnod
hisz´ elissza, -jól tudod!˝

Oktatón régi volt a hangod,
de szívemig már nem hatolt.
Arcod nézem: hogy foszlik
szerte, ó, egészen, minden
vonás mit úgy szerettem.
Még a szemed sem ismerem.
Mi történt? Mi lett velünk?

Amint egymás mellett megyünk,
már hallom, hallom egyre jobban:
nem lépünk együtt… s szívünk…
az sem egyszerre dobban.