2007. november 12., hétfő

Végtelen találkozás

Oly˝ kevéssé ismerjük a létet:
Számítanak valamit az évek.
Kérdezel, s én is kérdezlek balgán:
Tudod-e miért találtál énrám?

Fájó lelked visszatér a múltba…
Révedezve egy ügyetlen csókba˝
Merengőhöz írsz egy izzó verset.
Nem ismered Te még a keservet.

Álomképben élsz, ábrándos lélek,
Kósza vágyad is reszketve ébred!
Felejted őt, elsodor az élet,
Szeretett-e? -csak magadtól kérded.

Idők múlnak, ezer napok telnek,
Emléke sincs már a szép szemeknek?
Vágyaid fájnak, ösztönöd gyarló,
Álmaidban még visszahív: hahó!

Egy nap, fények röpke villanása
Lelkedhez ér és nyomban megsebez.
Semmi kétség: hazugság kell! Legyen:
E szerelmet fel nem ismerheted!

Beszéljünk! -kéred; s én tudom miért
Oly´ nagyon fájó ez a nem volt lét.
Egy halk hang súg: csak semmi okosat!
Te kérdezel: -de nem is fontosat.

Érzékek vívnak most egy nagy csatát,
Zavartan mondok -okosan- butát!
Bár az emlék így semmit nem beszél,
Reszketve látom, mily˝ üres a tér.

Képzeletemmel kérek két kezet,
Egy pillanatra érintsen engemet.
Emeled is karod, de oly´ sután,
Minden kimondott szót megbán a szám.

Elköszönünk gyorsan, nincs semmi vész.
Az érintés maradt, ennyi… és kész.
S én már érzem is: -nem képzelet, tény!-
Mikor Te mentél, itt maradt a Fény!