Mikor volt csak boldog az ember,
S élt-e, ki bút soha nem dalolt?
Volt-e kinek szívében csak rózsa nyílott,
S tövise mások szívébe sosem hatolt?
Mikor az élő szív megtöretik,
Tud-e még mosolyt fakasztani kín?
Ha égő fájdalmak szaggatnak testet,
Beteg lelkeknek mi lehet az ír?
Mikor élő-halál minden ébredés
És tél jege kúszik a szívbe,
Minden pillanat borús látomás,
Mi süvítve száguld az éjbe.
Mikor egy ábrándba menekülve,
Dacos ütemre jár a kéz, s a láb,
Magányról sírdogál az őszi szél,
Az Élet a Halál meghívójára vár.
Mikor tort ülnek a Remény felett,
Szakadt húrokon bong a Szerelem,
Az Élet kacaja sikolyba vész,
Boldogsághoz simul a Gyötrelem.
Mikor az Árnyak, vad táncot járnak,
Az arcokra kiül a borzalom,
Hideg sátrat von szóra félelem,
Ritka a megértés, mint az irgalom.
Mikor lehet boldog az ember,
Él-e az, ki bút soha nem dalolt?
Lesz majd kinek mindig virág nyílik,
S a Halál benne soha nem ül tort?
