Fáj ez a csend

Fáj ez a csend, 

Ez a mindent átszövő
Szótlan semmittevés.
A félreértett félszavak
A sok-sok csüggedés,
Fáradt vagyok küzdeni
Szeretni már kevés.
Szemtől-szembe
Szegezd rám fegyvered
Gyorsan ölj, ne fájjon,
S taszíts magadtól el.
Labirint’ ez a kín,
Ahonnan nincs kiút
Elár(v)ult lelkem
Vergődik, sír, sikolt…

Odaát majd megpihen.

Tánc

A zűrzavart és hangzavart
Egy keringő váltja fel,
Agyamba fúr, szívembe szúr,
A tangó átölel…

Nincs irgalom, riadalom,
Ritmus ül orgiát
És zsonganak, zsibonganak
Izzó melódiák…

Két forró kéz egymásba vész,
Hajlik, szökdel a láb,
Fordul, kering, libbenve int
és siklik már tovább.

Selyem suhog, ajak susog,
Forrón epedve kér,
És önfeledt tekintetek
Szikrája szívhez ér.

E bűvölet e szédület,
E mámorító láz,
Csak röpke múló illanás,
Csak ütemes varázs.

Miattad

Miattad vérzik, 
kiált a szívem…
sírok érted 
és hozzád 
szól dalom
minden dalom 
siratóének
már 
mámorossá tesz 
a fájdalom.
Nem! 
Nem tudok 
elszakadni tőled.
Labirint' e kín, 
melyből nincs kiút,
csak várlak, 
várlak, 
mint bibliában

jó atya 
a tékozló fiút.

A szívem fáj

Nem, drágám, nincs semmi baj,
Csak a szívem fáj egy kicsit.
A szívem fáj, ahogy szokott.
Vergődik, fölsír, bús-rekedt
gyerek-panasszal. Hagyni kell!
Ne szóljon hozzá senki és
ne dédelgesse a sebét!

Egyedül elapad a könny
és elcsitul a szenvedés…
Kábultan szétnéz, még szipog,
de este már aludni fog,
holnap már játszik… fölnevet.
A szívem fáj. Most hagyni kell,
mint egy kis síró gyermeket.

Felelet

Azt kérdezed, van-e lelkem?
Van-e szívem, kristálytiszta,
hogy a fellegeket járjam?
Van-e kincsem, olyan,
ami másnak nincsen?
Mert csak így hozod a lelked,
hogy örökre nekem adjad?
Kell, hogy tudjad,
kell, hogy érezd!
Nem lehet, hogy kétkedj benne,
hogy az ami rád vár most itt,
valóságos kincs ne lenne!
De ha mégis kételkednél,
fogd fel egyszer hulló könnyem,
s meglátod, hogy valamennyi
mélyből hozott igazgyöngyszem.

Halk sóhaj

Becézem bánatom,
Halk sóhaj benne,
Magamba zártan,
Öröm is lehetne.
Lehetne gyönyör,
Őrült szenvedély,
Mámorral átszövött éj.

Vad zsongás és
Halk zümmögés,
Amikor szívünk összeér.
Becézem bánatom
Halk sóhaj benne,
Gördülő könnyem,
A kezed törölte.

Múlt, jelen, jövő

Voltam: virág, napnak sugára.
Voltam: gyermek, nagyon árva.
Voltam: pataknak csobogása.
- Körtefádnak fehér virága -

Vagyok: megtépett, fáradt vándor.
Vagyok: szomorúság és bánat.
Vagyok: az álmok temetője.
- Nem nyitom panaszra számat -

Leszek: szellő az alkonyatban.
Leszek: harmat a májusi fákon.
Leszek: szenvedők könnytörlője.
- Ködfátyol a távoli tájon -

Leszek ha kell nevető kobold,
vágtázó lovas a néma éjben,
lelkemnek tüzes virágait
szerteszórom a zúgó szélben.

 

Elvesztünk

Szemem a szemedet
hajam a hajadat
ajkam az ajkadat
idézi némán.

Vagyok, mert Te is vagy!
Nyújtanám karomat
hogy idevonjalak -
lehullik bénán.

Mennék, de nem lehet.
Fogod a szívemet
fogom a szívedet -
vergődünk némán.

Elveszel, elveszek.
Nem kapunk kegyelmet.
Sóhajtva kérdezem:
Mi vár még énrám?

Mementó

- via crucis -


Kék szemed mély, mint a tenger,
Századok viharát rejti el,
Magányosan hánykódsz az élet-vízen.
Repeszek ezrei gyilkolták hited,
Szelíd ha voltál, mindenki rászedett.
Polipkarok húznak a mélybe,
Húsod eszik otromba férgek,
Életed Valami és Semmi közt lebeg.
Időtlen időbe zárva várod a Fényt,
Szívedben űzött vad, lelkedben öröklét.
A múlt gyehenna tüze lassan emészt.
Erőtlenül menekülsz a fájó gondolat elől
Megértést nem vársz, tudod, a szó is öl.
Rohansz, és közben észre sem veszed
A csillagközi járattal lekésed életed.
Önmagad rabja vagy. Magadnak élsz!
Maró kínoktól lelked üszkösödve ég
A szerelmet a végén kezded, nem az elején.
Emberek törölték beléd mocskos lábaik,
Fonnyadt remények sem táplálják álmaid.
Látomás gyötör: emberfejet kiköpő ordasok
Csonthalom ravatalon, hol nincs irgalom.
Felriadsz, a rideg-hideg marón húsodba váj.
Megfosztva álmaidtól az éj kies, puszta táj.
Páncélodból ha éjbefúlva kitörnek vágyaid
Megsebzetten téped rozsdás láncaid.
Örömet ha lelsz a Józan Ész fegyvert ragad,
Úgy érzed mindenkitől meg kell védeni magad
Mégis magadtól óvod, kit szeretsz…
Isten már nincs… az ember nem érti ezt!



- Egy hajnalig tartó beszélgetés margójára 2003.08.20.-



Re.: “Minél jobban közeledsz hozzám annál elvakultabban húzódom vissza. 
Felejtsd el, amit a könyvek írtak a férfiakról, én irracionális vagyok; az ellen harcolok, amiért igazán sírok, amire igazán vágyom.”

Elment

A szél is sírt utána,

szememre szállt a fájdalom,

mint ablakomra télutói pára.

Néztünk utána mind a ketten:

a köd meg én…

A messzeség vergődött

könnyeinkben szárnyszegetten.

Végtelen találkozás

Még kevéssé ismerjük a létet:
Számítanak valamit az évek.
Kérdezel, s én is kérdezlek balgán:
Tudod-e miért találtál énrám?
Fájó lelked visszatér a múltba…
Révedezve egy ügyetlen csókba˝
Merengőhöz írsz egy izzó verset.
Nem ismered Te még a keservet.

Álomképben élsz, ábrándos lélek,
Kósza vágyad is reszketve ébred!
Felejted őt, elsodor az élet,
Szeretett-e? -csak magadtól kérded.

Idők múlnak, ezer napok telnek,
Emléke sincs már a szép szemeknek?
Vágyaid fájnak, ösztönöd gyarló,
Álmaidban még visszahív: hahó!

Egy nap, fények röpke villanása
Lelkedhez ér és nyomban megsebez.
Semmi kétség: hazugság kell! Legyen:
E szerelmet fel nem ismerheted!

Beszéljünk! -kéred; s én tudom miért
Oly' nagyon fájó ez a nem volt lét.
Egy halk hang súg: csak semmi okosat!
Te kérdezel, - de nem is fontosat.

Érzékek vívnak most egy nagy csatát,
Zavartan mondok -okosan- butát!
Bár az emlék így semmit nem beszél,
Reszketve látom, mily' üres a tér.

Képzeletemmel kérek két kezet,
Egy pillanatra érintsen engemet.
Emeled is karod, de olyan sután,
Minden kimondott szót megbán a szám.

Elköszönünk gyorsan, nincs semmi vész.
Az érintés maradt, ennyi… és kész.
S én már érzem is: -nem képzelet, tény!-
Mikor Te mentél, itt maradt a Fény!

Kiáltok utánad

Kiáltok utánad, – de már nem talállak.
Nem mentél el, én mégis visszavárlak.

Addig is szívembe rejtve őrizlek Téged,
S mindazt, mi nem volt, – mégis úgy éget.

A gyémánt is rejtve ragyog a szénben…
Kiáltok Érted, – gyere vissza! Kérlek. Félek.

Csak sóhaj vagy

Csak sóhaj vagy, lenge lepkeszárny.
Más fény felé szállsz élni, égni.
Hiába hív e csüggedt ívű száj,
szédült futásod el nem éri.

Elengedem szíved szabadon;
Vissza se nézz! Mi fájhat még nekem?
Ne tűnődj könnyes búcsúszavakon,
túlnőtt e bánat már az életen.

 

Azért

Ami csak szépség vágyban dalban,
Mind azért van, hogy Neked adjam.
Ami keserv a kínban, jajban,
Azért, hogy Érted eltagadjam.

Ami tűz ég, lázong a vérben,
Azért, hogy véget még ne érjen.

Ami mámor a szenvedélyben,
Téged akar, vad, forró hévben.

Ami könny van a lemondásban,
Érted sír örök, gyötrő gyászban.

S ami reménység indul Érted,
Azért van, hogy Te összetépjed.

Miért

Miért idéznélek dédelgetve,
mikor csak fájsz emléknek is?

Miért van minden tiszta lángnak,
ha már nem ég, hamuja is?

Miért kell százszor eltemetni,
ki úgysem volt miénk soha?

Miért van minden lépő lábnak,
el nem törölhető nyoma?

Miért kell a jövőt kutatnod,
el nem fogadni, mi eltűnt már tova?

Mi meghalt, miért nem hal meg jobban?

Miért kell tudnod neked már,
gondolok-e néha-néha rád,

miért kell tudnod, hogyan kuszálta
össze egy érintésed lelkemnek fonalát.

Néma sikoly

Mindenben és mindenkor keresed lelked feloldó magányát.
Ki érti meg a kínodat? Kit érdekel a Másik? Van ember, ki számon tartja szenvedésedet?
Tomboló, vég nélküli szenvedélyed veted papírra, és megjelenik előtted egy meggyötört vigasz, hogy kisírtad lelked minden nyomorúságát.
Ki érti meg árvaságodat, ha magad sem érted, élsz-e még?
Amikor legyűr a fájdalom, és nem jön az enyhülés, nem nyújt békét lelkednek a szó.
Amikor sok szenvedő lélek egymáshoz menekül és egyetlen egészben tornyosul a fájdalom.
Amikor a másikban keressük önmagunk és önmagunkban a másikat találjuk, ki érti meg, hogy becsapjuk a pillanatot?
Ki érti meg, amikor szíved vad dobbanásokkal ébreszti érzékeidet, és a csend elnyeli sikolyod?
Börtönbe zárva éled testtelen magányod és kínjaidnak színtere lesz minden gondolat.
Ki érti a színes képeket, mit álmaidban festesz?
Ha sötét rengetegben járva a hold fénye világítja meg létedet, ki érti meg, hogy miért járja át ismeretlen boldogság a szíved?
Ki érti meg a tegnapod? S ki érti meg azt, hogy a holnapod is, csak a mának folytatása lesz?

Halál

Nem az a halál a valódi,
Amit az orvos igazol.
Előbb hal meg az ember,
Maga sem tudja mikor.

Azt érzi egyszer: a földön
Nem leli nyugtát, se helyét,
Fájdalmasan megszokott már,
Bármerre néz is szerteszét.

Úgy jár útján, mély közönnyel,
Akár az óramutató,
Teljesíti szürke sorsát,
Mint rózsa mellett a karó.

Lelke mindinkább nyugtalan,
Vergődik már csak idelent.
Nincs a földön hová szálljon,
Megkeresi a végtelent.

Ott tölti minden idejét,
Meghalt a föld számára már.
Ez a halál a valódi,
De e halál, nem is halál.