Az érintésed mellemen
jéghideg tőr,
szavaid átvéreznek lelkemen,
az érzés életemre tör.
Lüktet bordáim alatt
a megvagdalt húscafat…
Csak én szerettelek?
Csak én akartalak?
Rejtelmes hangok
csillogása,
szavaid bársony
varázsa,
lágy ölelésed
forrósága,
nesztelen szökéssel
elsuhan.
A szív még visszahúz, felejt sok bánatot,
Rosszban is jót keres, lágyat, mámorítót.
Simít vérző sebet, vakon lát kék eget,
Ölelni vágy, akar, s szeretni nyúl a kar.
Az ész némán zokog, a lélek hisz csodát,
Itt van a boldogság, semmi nincs odaát.
Hazudni mindenért, csak ennyi az egész?
… a józan ész tagad, és már semmit nem ért.
Lemosni volna jó a sok gyalázatot,
- Bemocskolt lelkemet, a véres kínpadot (?)
Feledni lenne jó varázsos éjeket,
- A gyilkos hómezőt, s borzoló kéjeket (?)
Temetni volna jó üvöltő kínokat,
- Őrjítő szenvedélyt, a lázas csókokat (?)
Tagadni kellene azt is hogy létezett,
- Hazudott akkor is, ha róla kérdezett (?)
Szeretni kellene az elmúlt éveket,
- Gyűlölni kellene elveszett énemet (?)
Tegnap
érintésedtől nyílt virág
s fények cikáztak
át a dombokon.
Ma
más van soron.
Bizserget a vágy,
új bánat űz,
ringatózol
elvetélt szavakon.
Holnap
ne érintsd
homlokom,
lázas vagyok,
fáj nagyon…
- Kívánlak… - súgod,
hangod megremeg,
érzem érintéseid
gerincemen,
a vágy még
szívembe szaggat
és kigyúl…
halálos félelem
ejt rabul:
fényed a Hold falán
holt fénnyé fakul…
