Utolsó ölelés

Nem érthetjük meg sohasem,
hogy miért élünk,
Titkok vagyunk, s egymásban rejlik
megfejtésünk.

A küldetésed, célod, végzeted,
a titkod, és megfejtése életednek
én nem vagyok.

A küldetésem, célom, végzetem,
a titkom és az életem...
Te vagy?

Érzem - méregpohár

már érzem, szememből lassan kiszökik a fény

puhán elszürkül minden, mint estefelé

a tárgyak is tétova homályba merülnek

karom sem emelem többé feléd

nem lebben már szó vidáman

elmosódik arcod a tájban

majd ha

elfogy

veled

a nap

nem látok

szemedben

sugarat

kezembe veszem a méregpoharat

Gyötrő önzések

A reményt és vágyat gyilkolom magamban
Mikor egyre közelebb kerülsz.
Itt ülsz a szobámban minden alkonyatban 
Kínjaidból hozzám menekülsz.

Ölellek féltve, lágyan simogatlak,
S Te ellököd fénytelen kezem, 
A végtelen sötétségbe vágyva,
Számolgatom a gyarló perceket.

Mennél és maradnál:
"Mit ér a szó? – kérdezed -
Forró könnyeid míg hullnak, 
Fényesedik fenn a Jupiter..."

Legurult az égről csendben a Nap,
Vörös fényét ma is lelkembe marta,
A féltést aggódó, fájó szívemben
Fájdalommá korbácsolta.

Ki vagy?

Tüzes vágyakkal szívemben ébredtem reggel,
Frissen, -repkedve szobámban- tettem-vettem.
Hirtelen egy sápadt arc nézett rám ijedten:
Ki vagy? - kérdeztem mosollyal ajkamon,
De nem mosolygott vissza rám,
Lassan mozdult, s elsimított
Egy ráncot homlokán.
Fürgén hajamba túrtam
E vidám reggelen,
Ő vad erővel borzolta haját,
Szemében félelem…
A hold sarlóján hintáztam éjjel,
Jó kedvvel, fényes szenvedéllyel!
Ő gúnyos fintorral, fáradtan nézett:
- Visszább a kedéllyel! -
Ragyogón süt a nap,
A lelkem tavasz illatú!
- Ne dicsérd a napot, 
Éjed lesz sanyarú. - 
Biztatom ezer csodával:
Legyél vidám, szelíd és jó!
Az arc görcsösen mozdul,
Szeme karikás, szomorú:
- Minden napod halotti koszorú. - 
Terhétől már-már összeroppanok,
Görbül sírásra a szám:
Ne szegd kedvemet…
S ő vicsorít: - Menekülj míg lehet!- 
Ránézek… lassan indulok,
Fejemre mélyen kapucnit húzok,
S fagyott mosollyal -a tükörből-
Visszanézek rám.