Őrzöm

Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,

Őrzöm vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.

Őrzöm szemeid csillanását,
Mint kelő napfényt a reggel,

Őrzöm egy bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.

Őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.

Credo

Nem kell, hogy értsetek emberek,
Elég ha én értelek benneteket.

Nem kell, hogy engem vigasztaljatok,
Elég ha fájó szívetek vigasztalhatom.

Nem kell, hogy engem szeressetek,
Elég ha szerethetlek titeket.

Szeretném önmagam örökre elfelejteni,
De mindenki mást lelkemben megtartani.

Mindenkinek megtudtam bocsátani,
Hiszem, egyszer nekem is megbocsáttatik.

Csapdában vergődve

Fények öntözte földeken járunk
Hol törvényeket megtagadhatunk,
Beszélgetünk a múltról és jelenről,
S hisszük, hogy barátok vagyunk.

Egymáshoz űzött most a gyötrelem.
Csapdába esett vad kitörni képtelen?
Fájó lelkünk egymásban kapaszkodik,
Titkot megoszt, semmit panaszkodik.

A halál mindenkire ránéz,
Te álltad már e tekintetet.
Láttam szemedben ezer életet,
Lelkedben csillagok zenélnek,
Minden perced a múltból ered.
Életed sötét iránytűje karma,
Jövődet semmi sem tisztíthatja meg,
Jeltelen világban körforgásban élve
Csak az örök bolyongást remélheted.
A szenvedés örvényeit némán viseled,
Hinnél az emberben, míg ő hisz neked.
Ezer győzelmed egyetlen kudarc,
Nyüszítve kínlódsz ha hazugságot hallsz,
S már nem hiszel abban sem aki igaz.

Csodát akartál ott hol a halál kaszája vág,
S megtépett vágyaid büszkén eltitkolni!
Csapdába esett vad egy másik vad mellett,
Egymás szívét tudja csak kivájni.

Mégis, Te még most is birtokolni vágysz,
S társadban szerelmet, kincseket találni;
Pedig már látod, az úton nem így kell járni,
S most nem hiszed: te tudtál ekkorát hibázni.

Szerető(m) halál tettre kész

Szerető
Szívet
Szenvedő
Szerelem
Százszor
Szaggatja
Szerteszét
Szélkiáltó
Szavak
Szállnak
Széttörő
Szánalom
Szemében
Szürkeség

Halál
Hívogat
Hatalma
Hidegen
Hitető
Húsát
Hordja
Hírnöke
Halhatatlan
Hévvel
Homlokán
Hüvelyknyi
Hasadás
Hegével

Tettre kész
Tilalom
Tüntető
Temető.
Túlélő
Tantalosz
Tavaszon
Tudás
Tengerén
Tivornyák
Tintafolt
Tükrén
Terhével
Tűnt el

Szerető halál, tettre kész.
Szívet hívogat tilalom.
Szenvedő hatalma tüntető,
Szerelem: hidegen temető,
Százszor hitető túlélő.
Szaggatja húsát Tantalosz,
Szerteszét hordja tavaszon.
Szélkiáltó hírnöke: tudás,
Szavak halhatatlan tengerén
Szállnak hévvel tivornyák.
Széttörő homlokán tintafolt.
Szánalom hüvelyknyi tükrén,
Szemében hasadás terhével,
Szürkeség hegével tűnt el.

Megérintettelek

Éreztem szíved vadul dobog,
kicsit vergődött még,
nem bírta el ostromot…
majd csendesen megpihent.
Vágyad egy vágyat ringatott,
két karom forrón átkarolt.
Hallgattunk… a szívünk dalolt,
hatalmas forró éneket.
Mellemre ráhajolt fejed
és szeretett… szeretett.
Köröttünk meghalt a világ,
egymásra talált két vadvirág,
s forró szívem szíved felett
lázasan-izzón, eggyé vált veled…

Múlnak az évek

Álmaim hiú ábránd-fonalát
Légbe emelve röpíti a szél,
Menekülnék, mennék utána,
Oly’ vakítóan sugárzik a fény.
Kegyes halál a sötétség, megvéd.

Reményeim emeltek várakat,
Erdőre, rétre hintettek sugarat,
Mögöttem a bánat mohával takart.
Ébren az álmaim esdekelve hívtam,
Nyíló virágból koszorúkat fontam,
Embernek, nőnek lenni tanultam,
Kétségek tengeren hánykolódtam.

Igaz hittel tisztán éltem egykoron,
S nem tudtam még, ez sárba nyom.
Tiszta tükrű szemeket kerestem közöttetek,
Ezernyi közönytől nem védett semmi.
Nem vágyom többé a földieket.

Vétkem, ha volt, megbűnhődtem,
Elfáradt vándor lett belőlem.
Lebbenő lepkék az álmaim,
Eltemettem már a vágyaim.
Törvényen kívül a tüzet mi szítja?
Eltűnt már egy fénylő hajnal pírja.
Későre jár. Egy hang az éjszakát hívja.

*
Mennyi lehet az emberélet?
Perc vagy öröklét az Ítélet?
Mennyit szabott ki rám a Végzet?
Földi létem már bőven leéltem!

Vágy

A gyarló lélek a végtelenbe száll…
Most sólyom lehet, szabad madár.
Vigyázz, minden élet, ha szeretsz,
Kínokból sokat, örömből ad keveset!

Reggeli röpke fény vidám dalokat,
A sötét éj gondjaidnak álmot ad.
Ha egy szilaj villám a földbe vág,
Felperzsel mindent, mint a láng.

Vágyva karodba e bús alkonyon,
A legtöbbet, amim van, neked adom.
Gondolatom legyen tiéd, száll tova,
Te vagy egyetlen fénylő csillaga.

Gondolatban érezz ezen az éjjelen,
Hozzád bújva a vágy is megpihen.
Simítva fáradt arcod és szemed,
Csókommal törlöm a könnyedet.

Gondolatom száll feléd, ott vagyok,
Tárd ki lelkedet, mondd el bánatod.
Csókolj vadul és lágyan simogass,
Ölelő karom most fonja át nyakad.

Csak a gondolat tiéd, fogadd el hát.
Egy csodás éj messzi tűnő varázsa ez,
Csak mámor, csak őrült vágyakozás
– Semmi más!

Most vagy Soha

Ravatalon tanultam meg élni,
Oltáron a pokol tüzét bírni,
Mégis mikor jössz én menekülök,
Már csak magamba zártan vagy örök.

Amin jártál, voltak az álmaim,
Nem értetted meg csacska vágyaim.
A bűnöm, hogy semmiségben hittem,
Éltem, haltam egy szempár tüzében.

Most szétnézek bennem és látom,
Harcot vív a bús Most, s a rút Soha.
Szerelmem egy éjbe veszett álom,
Halni tanul, mert élni ostoba.

Sárga cédulák

Egyedül vagyok…
Félelmetes hangok
vitáznak szüntelen.

Hamleti magány…
Az átélt fájdalmat
te nem érezheted.

– Börtön a lét…
Míg lelked testbe zárva él,
nincs szó mely hív, mely kér.

– Elválni halál…
Szavam nincs többé,
füled ne nyissad már.

– Önvádam szól…
Én tettem ezt velem,
szerettem szertelen.

– Szívem dobban…
Tudatom hasadva roppan,
lelkem hideg és fél.

– Szeretni jó…
A halál árnyéka rebben,
szeretni nem lehet szebben.

Komisz Élet

Óh, te szánalmas Élet!
Komisz vagy és hideg!

A szívem, lelkem akarod,
Szórakozni kedvedre vele?

Ha sírok büszkeség dagaszt,
Hogy mind te tetted ezt!

Ha bántani, ártani akarsz,
Erre mindig lesz ürügyed!