2003. július 29.

Fagyhullám

Jött, jött, mint a hegy mögött
Mikor felkél a nap és a
haldokló földre hinti
az éltet adó sugarat…


A völgyben egy pacsirta szól,
Tarka lepke bontja szárnyait,
Széltől hajló fa sóhaja hallik,
Napfény óvja a bájait.
A rét vibrál, fényben izzik,
A nap már fenn magasba´ jár,
A tisztáson egy vadvirág
Kis bogárnak nektárt kínál.

Jött-jött haragod jéghegyéről
a fagyhullám, vadul, sebesen.
Átnyargalt a bizalom tengerén,
s mostmár hiába keresem
gyümölccsé érett tavaszunkat,
szerelem-lázat, napsütést;
mogorva már a lég köröttünk,
nem lehet rajta ütni rést.

Elfagy a csókjaink vetése,
dermed a boldogságmadár,
már a nyár küszöbén állunk,
s csak egyetlen szó a határ,
egyikünknek suttogni kéne
˝Szeretlek˝ s lenne még remény,
mellyel virágos tavaszba
didergő szívünk visszatér.

De csak állunk a fagyhullámban,
s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,
hogy bennünk minden izzó májust
a vad, konok tél megfagyaszt.
Hallgatunk némán, fogvacogva
Vajon ki bírja majd tovább?
A test, vagy a lélek parancsa
jelölte ki nekünk a határt?


Szeretlek, látod megyek, a két
karomban viszem hozzád a tüzet,
s te megadással engeded, hogy
büszkeséged legyőzze a szerelem.



2003. július 28.

Sorsom

Kezedre hulltam kis levélként,
Melyet letéptek zord viharok,
Engedd, hogy megpihenjek nálad!
Pihenni, pihenni akarok.

De jó érezni kezed melegét…
Ne küldj el még a futó széllel,
Egy szót sem szólok, csendes leszek,
Mint a csillagtalan éjjel.

Panasz, sóhaj nem száll ajkamról,
Halk szavakkal sem zavarlak én;
Könny, bánat már elmaradt tőlem
Éjbevesző rónák peremén.

Minden megfakult, színtelen lett.
Régi hangot sehol sem lelek,
De most jó megpihenni nálad,
Mielőtt újra útra kelek.

Mert az a sorsom, hogy menni kell.
De most még pihenni akarok.
Aztán… küldj a száguldó széllel…
Engedd, tépjenek a viharok.


 

2003. július 23.

Esti hangulat

Játszi' széltől borzongnak a fák,
Halk suttogással temetik a mát.

Fecskepár száll az alkonyég alatt,
A tücskök bús koncertet tartanak.

Az égen már egy kis csillag kigyúlt,
Ragyog halványan, mint a messzi múlt.

Tövisbokorban alvó kismadár pityeg.
Mit álmodik? Vajon ki fejti meg?

Én hallgatom a csend ezer szavát,
Ülök némán, reszketve, mint a fák.

Most jó. Nem érzem gyötrő vágyaim,
Fű, lomb, virág, mind jó barátaim.

Messze űzik a földi kínokat,
Szelíd kezük gyengéden simogat .




2003. július 10.

Az Érzés

Megtörni látszik már a fény
S tó tükrén egy kis sugár
Remegve félve érinti
Hullámok táncoló hadát.

Végtelenbe bukó korong
A szirttel még kacérkodik.
Egy pillantást vet a tájra
Majd csendesen alábukik.

S lám, amott ezüst fényével
Kimérten-lassan, délcegen,
Rejtelmes fényt hintve a tájra
A telihold is megjelent.

Millió csillag várja már,
Fényével mindegyik üzen,
Várnak árván, megszeppenve,
Hol késik már az égi jel.

A Hold még unottan ballag,
Be-benéz egy felhő mögé,
Egy csillagot is megérint,
S az reszketve sápad belé.

Nap és a Hold: mint boldog szerelmes
Az égi utat járja szüntelen,
Fényük sosem érinti egymást
Az Érzés mégis végtelen…