Trópus-illat : Álom-4

Mezítláb futok eléd, pille könnyű most a lábam,

lelked virágát álmodom, azúrkék csend a vágyam.

 

Nyugalom vagy, béke, csipke-felhőkből vetek ágyat,

jelet karcolsz az égre, csellel oldod néma számat.

 

Szavad méz, finom nektár, fáradt lélek édes étke,

elhoztad a Tejút fényét, léted szívembe vésted.

 

Ott, hol karjaink szétválnak, csillagok hullnak a mélybe,

ha majd jössz, utat mutatnak a trópus-illatú éjben.

Ködfátyol

gyorsan múló 
érzéki szeszélyed 
ködfátylas 
holdamra feszít
hiányod az éjben 
visszatér
érzem tested
melegét

könnyű-könnytelen lépés
másik dimenzió
elmúlástól lopott
éber álom
széthasított vágy
bevetett ágy

egy dal kísért 
s az érintés
őrült emlék lüktet 
ereimben
küzdök 
balga végzetem ellen
vérem 
kigyúlva földre hull 
a végtelenben 
találkozunk
lelkünk
gyászosan összesimul

csillagban vadvirágban 
voltál vagy képzeltelek
a láthatatlan szálak
kitéphetetlenek

erőtlenül küldöm 
a morze jeleket
lelkemben 
fáradt fájdalom
szívemben
csikorgó hideg
nem számolom 
a múló perceket

Végül

édes illattal telt meg az este
nyugodt a táj 
szél sem rebben

a távolban 
egy fénylő csillagot 
keres szemével
ott találkozott a szenvedéllyel
álmodott szeretett
egy érzésért a lelkét adta el
szép volt a dal 
nyíló szavak... 
mint madarak késő ősszel
elszállt a szó is 
egy végső öleléssel 

poszáta cserreg messzi fűzfaágon
szíve végül megdermed 
a fagyos hiányon

Zsoltár 11.-15.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám, 
Látod, sötét köröttem a világ. 
Fényre vágytam, szereteted kértem, 
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Egyszer, régen, bolondul szerettem, 
Elvetted őt, lázongtam, nem hittem, 
Szégyentelen pokolba taszítva, 
Hagytad fájó szívem megtiporva. 

Homokköveket emeltél körém, 
Özvegységem fátylát tetted fölém. 
Páros rímet papírra karcoltam, 
Lelkem küzdött, démonnal harcoltam. 

Napok martak, mint éhes hiéna, 
Álmaimban gyötört egy kiméra. 
Kérlek Uram, legalább nevessél, 
Ne szenvedély pórázára vessél.

12. zsoltár: Meghasonlott falevél

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
A sors megannyi kínt szabott ki rám.
Te nem enyhítetted bűnös lelkem,
Legtöbb vigaszom a fényben leltem.

Falevél voltam, szél játszott velem,
Csendben meghasonlott az életem.
Halk szavaim nem hallottad mégsem,
Semmiség volt, amit tőled kértem.

Uram, félelmed tiszta és örök.
Sötétségben darabokra török.
Akár kemence tüzében égjek,
Hitem nélkül te mégse hagyj, kérlek.

Ne vedd el a fényt, leszek én bármi,
Derítsd szívemet, mutasd hibáim.
Áldani fogom mindig a neved,
Szeresd ezt a kis hulló levelet.

13. zsoltár: Szívem tisztessége

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Súlyos bilincsed nehezedik rám.
Elzárkózol zsolozsmáim elől,
Hideg vermed kígyófészke megöl.

Mormolom imáim meggyötörten,
Vaksötétben, csontom összetörten.
Keserűség, mivel jól lakattál,
Szégyentelen szavakkal itattál.

Tőled függ a jó is és a rossz is,
Olthatatlan vágyakat ne ossz ki.
Igéimnek bolondult értelme,
Sóvárogva várja a kegyelmed.

Egyetlen betűm se legyen méreg,
Uram, segítsd, ki engem nem értett.
Látod pőre lelkem fájó mélyét,
Ne hagyd veszni szívem tisztességét.

14. zsoltár: Emelj a fénybe

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Fény legyen végre az egész világ.
Kacajt hallassak, könnyet ne ejtsek,
Engedd, tisztán, őszintén szeressek.

Adtál érzést. Most haldoklom érte,
Örvénylő mélység rettent, s a vétek.
Ki ő, ki fölém szivárványt festett,
S karjában tartott, fázó elestet.

Elveszett lélek, vagy tiszta gyermek,
Kit fényszikraként szívembe rejtek,
Vagy vágyott szépség végállomása,
Sötét világom rövid áldása.

Talán vágynak emelt hazug oltár,
Szenvedéllyel bélelt édes kaptár.
Ne taszítsd mégse hozzám a mélybe,
Emelj fel hozzá, emelj a fénybe.

15. zsoltár: Életem egén

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Ne szabj ki még több büntetést reám.
Elvettél mindent, mi még éltetett:
Szülőt, társat, imádott gyermeket.

Felégetted életem, otthonom,
Ne hagyj remény nélkül a romokon.
Áldd a barátot, s kiket szeretek,
Hagyd, a fény legyen féltett kedvesem.

Elszomorít ez a sötét világ.
Nincs itt egyetlen szál csillagvirág,
Kóró, szarkaláb, pipacs, nefelejcs,
A Hold is csak bágyadtan szendereg.

Engedj álmodni, hagyj fényben élni,
Szeretni mindig, csak ritkán félni.
Mosolyom legyen egy falat kenyér,
Láng pajzs legyél életem egén.

Önámítás

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
kvantum és önámítás

hat rám a gyorsító erő
égek
míg titokban fájsz és forrón érzel 
érte
csendesen fájok magamnak
érted

a víz felett 
párán át látom - 
Istenem, miért nem bánom -
túl a parton 
őrült mámorba zuhanva 
téped a ruhám 
hasad a kelme 
az elme 
egy igazért kiált
túl a parton 
nincs pardon 
mea culpa
könnyű és illanó 
mint a pókhálófonál

visszatérek 
a víz felett 
papírmadarak szállnak 
szárnyszegetten
vágyak üres szavakkal hálnak 
elveszetten

hazugság ketrecbe zártan
szomjas-éhesen
nézek az üres távolba 
sebzett-véresen

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
telihold, csillagok és önámítás


Nietzsche szerint, amit az ember másoknak hazudik, 
elenyésző semmiség amellett, amit önmagának.

Kiábrándító

Tiszavirág pillanat, perzselő lángok.
Perzselő lángok közt lejtett táncok,
Lejtett táncok, csillagfényes estek.
Csillagfényes estek, a semmibe vesztek.
Semmibe. Vesztek fényes álmok, vágyak.
Álmok, vágyak, törött szárnyakon szálltak.
Szárnyakon szálltak csaló képzeletben.
Csaló képzeletben, zenitjén az égnek,
Zenitjén az égnek, őrült valóságnak.
Őrült valóságnak örvénylő mélysége,
Örvénylő, mélysége sötét titkokat rejt.
Titkokat rejt a bennrekedt szó. Kiábrándító.


2018.05.30.

a vers műfaja: Epiploké -  (Mensa feladvány)

fázik a lelkünk

virágok szirma földre hull
arcom az éj sötétjében 
még kigyúl

megérintelek
mélyedből 
dallamok rezgenek
fogvacogtató
fagyos csillagok

testet rázó
haláltáncom
könnytelen
ezen a színpadon

fázik a lelkünk

fehér lepel
hófödte rét
reszket a csend
süvít a szél

Hattyútánc

édes szóban
keserű betűben
kerestelek
igazban és hitszegőben 
hajnali sugárban
tiszta forrásban
kíváncsiságod 
örök vágyában

meg kellett találnom 
a fekete hattyúmat
szenvedély démonát
vágy forróságát
düh rombolását
szárnyak nélküli zuhanást
fájdalom gödrét
szerelem hitét
fényt a sötétségben

felszabadítani 
a leláncoltat
az ösztönöst
a meg nem éltet

megtaláltalak
elvesztem benned
magadnak meghagytalak

tengerkék maradt az ég
a telihold is mosolyog 
csak
szemünkben zsugorodnak
a szikrázó csillagok