Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
Ez az őrült zene agyamban zakatol,
Formál, széttép, majd összerak.
Elvesztettél, én megtaláltalak.
Iszonyú űr tátong az évek helyén,
Becsapott élet, szélén szakadék,
Omladó kövek talpaid alatt,
Zuhansz… miért nem óvtalak?
Emlékezni most édes keserű…
Nekem múlt fest színesre napokat,
Hajnal voltál, éj és gondolat,
Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
Tűz voltam, láng, perzselő,
Nappalodban fény, éltető erő,
Barlangból kitörő zuhatag,
Haltál és születtél gyönyörök alatt.
Keserű mostanra már a méz,
Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
A szív százszor is meghasad
Az ördögnek adtad el magad.
A bűn járja át minden percedet
Örömödben a lélekhúr néma lett,
Üvöltve menekülnél önmagad elől,
Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
"Mi szép még?" Te választ nem vársz már.
A pokol forrongó bugyra vár…
Menj, csak menj, a kezed elengedem.
A zene halkul, vadul kalapál szívem.
Háborgó szégyent űzök el magamtól,
Romokban életünk és én hagyom…
Ülök némán, meghalt a gondolat
Mi szép még? - kérdezem akarva, akarattalan.
