Végtelen út

Most még rakosgatom a gyarló perceket,
Az időt színültig töltöm a semmivel,
Könnyem nincs már, elűzte a bánat
Szétárad bennem az emlékezet.

Minden él, s ellenem esküszik,
A folyó, a fák, az égen a hold,
Nem vágyom fényre ezen a földön
Nem hív az élő, csak aki holt.

Hátat fordítok a Napnak,
Éjbe tartok már nyugatnak.
Hol igaz szavaknak kincs az ára
Békéért jajdulok éjszakába.

Zúg a szél

Zúg a szél, könnyeső mossa arcom
Nem kell semmi már, mi visszatartson.

Sikolyok nélkül hullok a csendbe
Halni vágyom reszkető önkívületbe’

Mar a bánat, megtép a szégyen
Elveszek az idő végtelenében.

Megvívtam a mindenség harcát
Most úgy menekülök, mint a gyávák,

Széttép az idő apró darabokra,
Gyászolom az életet mosolyba fúlva.

Megyek... ég veled!

Vadul tombolnak rejtett érzékeim
véred zúgó morajlását érzem
hosszú sóhajod fülemben
kísérget a néma éjben

A vágyak izzók, s az őrületbe űznek
tévelygőn suttogó minden szavam,
fogaid őrlik csontjaim
tíz körmöm a válladba mar.

Dalok tépnek szívünkön fájó sebet
a távolba ível egy égi híd
indulnánk felé szüntelen:
dermedten állnak lábaink.

Álmaink -látod- semmivé enyésznek
a sírom felett sem áll majd kereszt,
húsomba lángok karma váj,
testem por, hamu lesz.

S míg magányom könnyekben lassan csitul
lelkemen a Hold fénye ködlik át,
lebegtet halott játékunk…
ölelkeztünk órákon át.

Zord életem oly gyorsan bealkonyul
az éjek lángja nem feltámadás,
homlokomra ráncok ülnek,
züllött nyugalom omlik rám…

Életen kívül, ha van más állapot
Gyötrelmeim megnyugvást találnak.

Vad vihar nem tép rideg világban.
Emlékem sem lesz életed korbácsa.
Legyőzve a halált egy halvány mosollyal
Elmegyek szépen, ne gondolj rám búval
Didergő éjen, kábán-szomorúan.

Bezárt idő

Szerettem az időt elveszteni benned, 
Holdat csodálni s lesni csillagokat, 
Hinni szerettem nem múló varázsod, 
Mindent szerettem ami te vagy. 

Kietlen puszta volt a lét nélküled, 
S te nőttél bennem mint a szürkület. 
Lassan éjszakává terebélyesedtél, 
Mindent beborító sötét egem lettél. 

Kezdtem elveszni ebben a magányban, 
Sötét, hideg éj vett körül mindenütt, 
S ha néha lélektársamra találtam, 
Hittem a szabad időben, a csodában… 
…
De elegem van ebből a világból, 
Hol hiányod már térdre kényszerít, 
Emberi nyelven nem tud szólni senki, 
S az őszinte szó is időbe zárt semmi.

Töredék

Szép magyar szavak egymás alatt:
… Neked… Veled… Érted… - érted ? -


Neked
Adom
Álmaim

Veled
Élem
Napjaim

Vágyam
Bontja
Szárnyait

Lágyan 
Érinti
Vállaid

Téged
Féltve
Reszketek

Érted 
Égve 
Elveszek

Egy titkos éj

Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.

Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.

Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gond-nyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.

Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.

Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbe-dermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
s elvisznek magukkal minden bánatot.

Még egy lépés

Reményvesztetten bolyongsz
Lelkek és süppedt sírok között,
Kószál benned a gondolat,
Mely nap-nap után meggyötör. 

Szívedben vágy, -halotti csendben,
Agyad tompán zúgva zakatol,
Keresed a csendes menedéket,
Múlt tüzében egy emlék jajong.

A nappalt hívod és az éjt,
Az árnyékot s a fényt,
Az erdők illatát vágyod
S örök tavaszt a horizont fölé…

Vándorolni halvány csillagon,
Válni részévé könnyű messzeségnek,
Hold sarlóján hintázni éjjel
S magasan járni meg mélységet.

Tiszta forrásból oltani szomjad
Becézgetni tarka vadvirágot...
Hajnali harmatban fürdetni arcod
S kerülni az embert, mert lelkedbe gázolt.

Keresed a csendes menedéket …
Sós csillag könnyek marják végig arcod,
Jeges szél metszi fedetlen fődet …
Ne add fel a reményt, ha rád tör a holnap!

2004-03-08
Egy titkos éj
Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.

Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.

Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gond-nyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.

Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.

Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbe-dermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik, 
s elvisznek magukkal minden bánatot.

Addig élsz

Mondj bármi bolondot
akarj vad kalandot
játssz gyermeki hévvel
igaz szenvedéllyel
tomboló életed
fékezd meg énvelem
vigyél pusztulásba
semmi nincs hiába
most üvölts az éjbe
kongass egy harangot
kérj még vagy parancsolj
fájó titkot regélj
úgyis csak addig élsz
míg vad dalt zúg a vér
szeretni holdasodj
lelkem éjjelére
úgyis csak addig élsz
míg örök vágyat adsz
míg örök vágyban égsz
addig élsz, míg remélsz.

Várlak

Kérdem a csend és a langyos 

némaság fénylő csillagaitól: 

- jössz-e már? -

Álmaimban is hívlak, hívlak, 

Téged akarlak, téged várlak! 

Sóhajaim eléd repülnek, 

Ábrándjaim téged becéznek. 

Ha tudnád, mennyire kívánlak, 

A szerelemtől nőne szárnyad! 

Fénye is lenne, s éjjelembe 

Mint titkos hírnök megjelenne 

Ragyogó szentjánosbogárnak. 

Nélküled

Hívó szavad az éjbe hasító sikoly,
Vad állat vad társát hívja ily' konokul,
Lelkemben fájdalom goromba verése,
Csendben telepszik a teliholdas éjre.

Örök lámpásom a Hold, hozzád elvezet,
A fénnyel suhanok, te észre sem veszel,
Ott állok melletted lágyan érintelek,
Köröttünk a csillagok ezüsten fénylenek.

Hamis csók fokozza a gyilkos kínokat.
Már vége az útnak, árnyak nem borulnak,
Más térben élek, mi voltam most itt maradt,
Kibuggyanó véremből egy csepp rád tapadt.

Megszűntem lenni a puszta földi létben,
Neked fehérlek még minden holdtöltében,
Estéid magányát így osztom meg veled…
A Hold kacéran nevet… törlöm könnyemet.


2003.11.08. 23 óra… holdtölte/holdfogyatkozás

Monológ

Nem veled, Belőled ébredek. 
Nappal, kíséred léptemet. 
Szavaid szítják sóvár vágyaim, 
Derengő kábulatban telnek napjaim. 

Az Ember csak ember. 
Szorítja létének határa, 
S ha tárja karjait, 
Mindinkább érzi, mennyire árva. 

Nem számít dühöngő szenvedély. 
Mit kér számon a világ? 
Beleszövődsz a Mindenségbe, 
Életed perc, álmod halál. 

Ígéretek törik reményedet, 
Göröngyökben is orra buksz, 
Élsz és erő vagy, hiszed, 
S látod magad, hogy Senki vagy. 

Fájdalomtól űzve még 
Felcsuklik görcsös sírásod, 
A kínban sincs menekvésed, 
A holnapot mégis várod. 

Darabokra hulltál. Összeraktalak. 
Hogy egész légy. Önmagamnak? 
Gyermekként vártad a csodát. 
Nyomorult! Életed kártyavár! 

Oly régen eldöntötte már 
a Sors minden percedet, 
Nincs már Valóság, öl a Képzelet, 
Örömed, ha van, az is beteg. 

Érzed, boldog vagy, de ez délibáb. 
Színeset álmodsz… gyötör a láz. 
Egy szótól mámorban úszik szíved, 
Mégiscsak őrzöd gyermeki hited? 

De mit ér a szó, ha távoli, 
Itt benn, magadban kell hallani, 
Az utat itt kell, hogy megtaláld, 
Anyag léted ne legyen akadály… 

Az Ember csak ember. 
Szorítja létének határa. 
Ha kitárja lelkét, 
Mindinkább érzi mennyire árva. 

Madár rikolt...

Keserű szégyen festi most az arcom,
A csukott, sötét ablakon át
A végtelen éjbe tekintve
Láttam szemed csillogó sugarát.

Kétségek és félelmek adták e pírt
A holnapnak nincs már ígérete
Lelkem reszketve öleli a csendet
Vágyódva olvadok eggyé vele…

Most sólyomszárnyakon szállok feléd
Az alkony csókjával ébresztelek,
Lángoló tested könny-patakba mártom
Örömünk nem hallja senki meg.

Csillagos ég a vágyott menedékem
Hajnali csend, mely lágyan átölel…
Átsuhan forró leheleted rajtam
Karom simogatón megölel…

Törött gondolat sebzi fel szívem
Lelkemre hull bénító magányom
Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.

Tiszavirág

Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek. 
Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek. 
Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni, 
Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.

Szárnyaim kibontva repülnék az égig, 
Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig. 
Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket, 
De kérész életem te meg nem értheted. 

Itt hagyom hát neked levetett ruhámat, 
Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának. 
Ti emberek oly gyarlóak vagytok. 
A pillanatnyi létről ódákat daloltok. 

Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet: 
Egyetlen percig élni…, élni szenvedélynek. 
Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel, 
Szívedből egy darabot már így is elviszek. 

Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon, 
Nászom után életem a víznek adom. 
Könnyet se hullajts, majd jövök… 
Életem a létben így -általad- lesz örök.


..."elmondta" nekem a tenyeremben tartott kérész 

Üzenet: Carpe diem! Szakaszd le a napot! (vagyis: tudd élni az életet)

Tájékoztató: 
A Tisza virágzásáról mindenki hallott, de a tiszavirágot, mint élőlényt kevesen ismerik. 2003-ban június végén volt a Tiszavirágzás, ami úgy jelentkezik, hogy a vízfelszín felett szitakötő nagyságú rovarok repülnek, és rakják a vízbe petéiket. A pete lesüllyed az iszapba és ott 3-4 évet tölt kérész formájában, majd a felszínre jön, hogy eljárja násztáncát és utána elpusztul. Csodálatos élmény megfigyelni ezt.

*a szivárványszín tulajdonképpen aranybarna a valóságban, bár a lenyugvó nap "szivárványos" csodákra képes