Lennék reggeli kávéd illata,
Mit hunyt szemmel magadba szívsz,
Egyetlen csepp méz teádban,
S szádban a hosszú édes íz.
Lennék kezedben fényes ősi kard,
Legyőzve dermedt bánatod,
Üdvözült mosoly az ajkadon,
Virrasztva csendben ágyadon.
Lennék sivatagban a kaktuszod,
Szomjúságodnak csepp remény,
Simogató lágy fuvallat
Verejtéked úgy hűteném.
Lennék szemedben rejtett fénysugár,
Gondjaid messze elvivő,
A végtelen gyilkos éjben
Vad gyötrő álmaid űző.
Lennék Akármi...
Lennék Semmi is,
Lennék vonyító Farkas,
Lennék a Játékod is.
Pattanásig feszült a húr,
S végül egy szál elszakadt,
Hangok csengő végzetében,
Pont itt az állam alatt.
Bongva lehullt a semmibe
Lágyan megadva magát,
Kis hurokká kunkorodva,
Várta csendben a halált.
Az életem láttam benne,
A sorsom, a végzetem.
S egy hívogató kezet, mely
Csomót kötni képtelen.
Alig jutott az életben valami,
s te nem tudod ezt a keveset
sem a kezedben tartani.
Egy álomvilág vakítja meg
szemeid, minduntalan
elveszítve ezt a valamit.
Azután telik évre év, örömben,
mámorban semmiség,
gyilkos hajszában már a vég.
Minden napodban van valami,
ami soha nem az "igazi"…
érzed, hiányzik az a valami.
Nézel bambán s már tudod,
ha még egyszer tiéd lenne,
talán meg tudnád tartani.
Lábaidnál heverek éjjel,
öledbe hajtom fejem, pihenünk
csendben, szárnyszegetten,
mint két űrből tévedt idegen.
Kezed lágyan fut végig gerincemen,
valami könnyedén egekbe emel,
megcsendesedett a lég köröttem,
távolság nem volt még ily' közel.
A vágy hulláma remeg át érzékeimen,
képzelet nem lehet ilyen eleven,
a való élet elmarad mögöttem,
az Érintésed van itt, élő, eleven.
Egész lelkemen áthatol a vágy,
villám cikázik végig testemen.
Nem! Nem… nem… engedj el…
ne engedj el… még felébredek!
Nem tudhatja senki sem,
a földön túl és idelenn, hogyan
éreztem érintésedet, reszkető
szívem öledben hogyan pihent.
Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát…
Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.
Szíved riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.
A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szíved fölé.
Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,
Belőled születek halok meg én,
Lobbanó lángod egekig ér.
Rejtve csobban szívünk, míg csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.
Jelet hasítunk fekete égre,
Izzón égve hullunk a mélybe.
Felettem fényes csillagok,
Alattam kéklő föld ragyog,
Lebegve a mindenségben,
Mert te vagy, azért vagyok.
Hideg szél süvít, ver vad vihar
Szivárvány kúszik az égre fel,
Reménység költözik szivembe
Nem délibáb az, mi átölel.
Tengerré áradnak könnyek,
Szavaknak nincs hatalma már
Sikoltva zuhanok mélyre
Hol kóbor farkas-falka jár.
Szeretnek és szívem megtépik
Tűröm, tűröm rendületlenül,
Egy ezüst hold ragyog részvéttel,
Küld egy mosolyt reménytelenül.
Vívom a Végtelen harcát,
Nem hagyom el a vad falkát,
A vérem zúg, szívem sajog
Velük mégis szelíd vagyok.
Mögöttem távoli hómező
Előttem kietlen sivatag,
Szívem már olyan gyéren dobog,
Egyedül nem bírja az utat.
Dörrenés, üvöltés hasít
Éjnek véres lángja fakad,
Menekül mind, ki merre lát.
A gyötrő álom felriaszt…
…
Magányba
menekülő vad vagyok.
Szelíd üldözött.
Szabad vagyok…
- farkasok között -
Ezer éve vagyunk itt a földön,
Már visszahívott milliárd elem.
Szemünkben egy halvány csillag fénye,
Szívünkben vadak félelme s örökléte.
Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
Kik úgy nevezik magukat: emberek.
Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
Istent tagadnak és szeretetet.
Egy lankás parkban vártalak,
S te jöttél felém, mint a fény,
Időtlen gondolat viharzott át a téren,
A rettegés villámként csapott belém.
Az időt megállítani voltál képes,
Jeleket rajzolni az égre fel.
A Mindenség mámorban reszketett,
Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…
Üldöztek suhanó fekete árnyak,
Elrabolták emberbe vetett hited.
Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
Hangod az ősi káoszba veszett.
A fájó idő is tűnő, mint a lét,
Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
Éreztem, utolsót dobban a szíved.
A hold megfordult az égen és beleremegett.
Meghalt a perc, az érzés, a titok…
Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
Hívott a feledés, távoli galaxisok…
Várni kell örökké valami csodára,
hogy ebben az ingoványban
ne lépjünk puhára.
Várni kell örökké valami csodára,
ne tévesszen meg senki
ravasz mosolygása.
Várni kell örökké valami csodára,
várni kell szép csendben
lassú elmúlásra.
Egyedül állva magamban
a tünékeny valóra gondolok,
nincs akarat, ami marasztalna,
szívem egy darabját itt hagyom.
Nem űztem illúziókat,
megismertem már az életet,
találtam és vesztettem barátot,
lángoló lelkemből hamu lett.
Nem lankadtam a jóságban,
virrasztottam emberi szónak éjeken,
megremegett a föld alattam
mégsem - mint egy hű kutya -
nem nyalok kezet.
Megtörten bús-büszkén megyek,
betűim sem szántanak kínokat,
csak egy kis "fűzfapoéta" voltam,
adott és megcsalt a kacér pillanat.
Már nem nézek csillogó,
sem hamis szemekbe,
sírni és örülni fértem a szívekbe.
Pilláim lecsukva a csillagokig láttam,
s most mind-mind megkövez,
kikben hinni vágytam.
- Rossz vagyok. Makacs, konok, hűtelen… -
Én a holdfénytől tanultam ölelni,
az érzés bennem mindig végtelen.
Az én gondom nem gond a világban,
én porszem vagyok, ti érző emberek.
Járjatok az úton, formáló létben,
- az ember élni született -
még ha minden percben meg is hal a jelen.
Ezen a bús éjféltájon
Minden csillagod bejárom,
Dideregve félve fázón
A válladra hajtom fejem.
Nem elvakult szenvedéllyel
Úgy vagyunk ahogy lenni kell,
A lebukó napkoronggal
Nem éreztük, hogy menni kell.
Nem kapni akarunk! Adni.
Minden érzést befogadni,
Életet nem elképzelve
Egy igazságot követve.
Megcsendül a lelkünk húrja,
Szívünk dobban: újra, újra...
Felragyognak a csillagok
Vágy, tűz, száguldó vér vagyunk.
Égő láng mardossa testünk,
Őrülten egymást keressük,
Mámortól megittasulva
Szabad Nirvánába jutva,
Meggyötörten, összetörten
Pihegünk egymásra dőlten
Kéjes fájdalomba esve
Minden törvényünk megszegve.
Karjainknak szorítása
Szívünknek vad dobbanása
Érintéseink lágysága
Szenvedések gyötrő násza
Érzékeink buja vágya
Szenvedélyek sokasága
Kínjaink égő parázsa
Csillag-éjek tűz-varázsa
A lelkünknek szárnyalása
A mennyeknek magassága
Könnyes esték kacagása
Barátoknak igazsága
Szeretetnek sóvárgása
Örömeink ragyogása…
Az életnek guillotinján
Ítélve van a halálra…
Élet: álom, vágyak, mámor
Remegés egy fénysugáron…
Feje hull s gurul a porba
Kegyetlen fintorba fagyva
Mert így volt megírva…
a Sorsa.
Munkából jövet a kis téren át
sok ismerős arccal találkozom,
évek óta látom őt szüntelen,
ül görnyedten, fáradtan a padon.
Kezében kopott könyv, néha felnéz,
időnként halkan, hangosan motyog,
reszkető kezével nyújtja felém
a fekete, vén-öreg kalapot.
Élete arcán, szemének fénye
mint a ruhája: régen megkopott,
emberek jönnek-mennek mellette,
az öreg szíve, vén kalapja kong.
"Rideg világ, közönyös emberek
sietnek" - suttogja maga elé...
táskámban forint után kutatok
félve kérdezem - mit olvas, regényt?
Lassan emeli fejét, rám tekint,
Burnsnek egy ismert versét kezdi el,
sietnék én is, de meghallgatom,
oly' szépen mondja-mondja az öreg...
Szeméből eltűnt a fáradt ború,
sápadt arcán halvány mosoly ragyog...
Én megköszönöm az "előadást"
tovább lépek, s úgy érzem...
gazdagabb vagyok.
"Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség."
Robert Burns: Levélhulláskor
Fényeket hozol, szikrázó lángot,
Ébrenlétbe viszed az álmot,
Álmaimba varázsolsz csillogó csodát,
Homokba írod: a pillanat megállt.
Fájdalmat hozol, efemer lángot,
A nappalokba hasító villámot,
Éjszakába poklot, sikolyokat,
Kőbe vésed a gyötrő kínokat.
Két szemedben a szíved remeg,
Széthulltál, halni vágysz.
A szíved remeg.
Mondanád, ha még mondhatnád
Kiért égett úgy szíved.
Ki érti meg?
A bánat lelkedre fagy,
Várod őt fájdalomba zártan
Lelked befagy.
- Ne gondolj az örömre
gyilkos volt a csók.
- Vártam egy őszinte szót,
gyilkos volt a csók.
- Nem vigasztallak,
volt ölelni kár.
- Hiába minden győzelem,
ölelni már.
- Ne érezd, hogy megértél
a halálra!
- Semmibe veszett vágyam
ért el a halálba.
- Nem siratlak, kicsit
veled halok.
- Minden üveggolyóm
rád hagyom, ha meghalok!
Gyenge vagyok, fáradt nagyon
Az idő vad viharral tép,
Kéklő messzeségbe vágyom,
Hol valóság van, nem álom.
Simogatva becéz a fény
Elindulni hív a remény,
Halálos úton száguldozom
Mikor hozzád visz bánatom.
Magadhoz vonsz, szabadulok,
Egy érintésedtől felolvadok,
Csillagaid ezreivel
Pezsdül megfagyott szivem.
Kősziklának hiszel engem,
Könyörtelen síri csendben...
Sebzett lelked göröngyein
Kacagsz, pedig éget a kín:
Fellángolt jéghideg szívem
Várlak, akarlak, légy velem.
Önkívületbe ringatni vágylak,
Duruzsolj halk szavakkal lágyan.
Álmot szitálj megtört szívemre
Testem forró csókkal fedd be,
Tépj vadul, foggal és körömmel
Ha mennék, most ne engedj el...
Távoli fény-csillag vagy nekem
Utad bejárni titkos rejtelem.
Féltőn-félve félúton megállok,
Hol a Valóság van és nem Álmok.
Ha majd felszáll köd és mámor, nem gyötör kín,
Vesztett álom, az utat hozzád megtalálom.
Ha pihenni vágysz szépen csendben
Válladra hajtom fejem, s szívem...
Olyan mindegy a téli fényben
az élete vagy az életem...
Az ő nevéhez küldöm egyre
ezer kis tavasz-énekem,
karom kitárom messze-messze,
s nem kérdem:
Írsz-e még nekem?
Az ő szívéhez írom egyre
vágytól izzó bús dalom,
karom kitárom messze-messze,
s nem kérdem:
Szíved hol hagyod?
