Ezer éve vagyunk itt a földön,
Már visszahívott milliárd elem.
Szemünkben egy halvány csillag fénye,
Szívünkben vadak félelme s örökléte.
Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
Kik úgy nevezik magukat: emberek.
Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
Istent tagadnak és szeretetet.
Egy lankás parkban vártalak,
S te jöttél felém, mint a fény,
Időtlen gondolat viharzott át a téren,
A rettegés villámként csapott belém.
Az időt megállítani voltál képes,
Jeleket rajzolni az égre fel.
A Mindenség mámorban reszketett,
Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…
Üldöztek suhanó fekete árnyak,
Elrabolták emberbe vetett hited.
Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
Hangod az ősi káoszba veszett.
A fájó idő is tűnő, mint a lét,
Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
Éreztem, utolsót dobban a szíved.
A hold megfordult az égen és beleremegett.
Meghalt a perc, az érzés, a titok…
Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
Hívott a feledés, távoli galaxisok…
