Egyedül állva magamban
a tünékeny valóra gondolok,
nincs akarat, ami marasztalna,
szívem egy darabját itt hagyom.
Nem űztem illúziókat,
megismertem már az életet,
találtam és vesztettem barátot,
lángoló lelkemből hamu lett.
Nem lankadtam a jóságban,
virrasztottam emberi szónak éjeken,
megremegett a föld alattam
mégsem - mint egy hű kutya -
nem nyalok kezet.
Megtörten bús-büszkén megyek,
betűim sem szántanak kínokat,
csak egy kis "fűzfapoéta" voltam,
adott és megcsalt a kacér pillanat.
Már nem nézek csillogó,
sem hamis szemekbe,
sírni és örülni fértem a szívekbe.
Pilláim lecsukva a csillagokig láttam,
s most mind-mind megkövez,
kikben hinni vágytam.
- Rossz vagyok. Makacs, konok, hűtelen… -
Én a holdfénytől tanultam ölelni,
az érzés bennem mindig végtelen.
Az én gondom nem gond a világban,
én porszem vagyok, ti érző emberek.
Járjatok az úton, formáló létben,
- az ember élni született -
még ha minden percben meg is hal a jelen.
