a Tiszán

Kicsit ülj a parton itt, lásd meg a csodát.
Halld a zenét. Vízcsobbanások odaát.

Látod? Felkelő nap fest aranyra tájat,
Pajkos szellő borzol vízre hajló fákat.

Egy kicsi rigó fütyül rügyező ágon,
Partifecskék fészke még elhagyott várrom.

Nézd, ott! Bárányfelhők táncolnak az égen,
Szoknyájuk csillan a folyónak tükrében.

Fodrozódik a víz, kishalak játszanak,
(Vannak tündérek is, most még nem látszanak.)

Tavasszal tombol, tarol, nyáron megpihen,
Évszakonként változik, mégsem idegen.

Vízcsepp milliárdja élteti, duzzasztja,
Horgászok ladikját vidáman ringatja.

Mennyi, mennyi élet e hatalmas csendben,
Titkaikat meglásd, eléd hozzák egyszer.

Tegnap(ok)

Ma is úgy volt,
mint tegnap.
Nyújtóztál az ágyban,
papucsba léptél
s a fürdőszobában
politikai helyzetet
vitattál, - magaddal.
Forró volt a kávé,
hideg a reggeli,
"meleg van - mondtad -
nehéz napom lesz estelig
nem kell pulcsi,
hol a kulcs,
láttad-e a jegyzetem"
- nem néztél rám -
csak soroltad
mennyi a gond
s minden nap
egy őrület...
"csók majd jövök"
csuktad az ajtót
magad mögött...
... én fázom...
mindig jobban fázom
a lelkem didereg
nem lesz több kikelet
 - fekete varjak
takarják a napot
esőben táncolok -
a hosszú forró nyár
álom csupán
a napok fogynak
a múló idő dagad
elveszett a holnap
minden mában
dermesztő fájdalom
a meggyalázott
tegnap

Homokóra

szavakat szőttél
mint hálóját a pók
kerekre-szépre
csillant benne
Isten igéje...

• könnyezek ne lásd

vívtam szüntelen
halálos csatám
izzóra szított ereken
átzúduló miértek
hígították  vérem

• hallgatok ne halld

hiányod lidérctűz
perzselő gyilok
elfogyok holnapra
mint homokórában
a lecsorgó homok

Utolsó bűn

Riadót dobol bennem a vér.
Szívemben kongó elejtett szavad
dermedt joker pillanat.

Ne sajogj, ne fájj, 

tégy úgy

mintha lenne még 

remény. 

Éreznünk kell

virágzó májusok 

bódító varázsát,

a zuhanni vágyók 

könnyű halálát,

az utolsó bűn 

feloldozását.

Az elmúlás pokoli árama ráz.
Egy vibráló álom, nappalba
lopódzó hazug önáltatás.

Érintés nélkül

Lassan múló, gyötrelmes idő
ami a miénk lett.
Szeretlek így,
még ha gyilkol is hiányod,
ölellek, amikor fázom.

... érintelek.
Gördülnek könnyek,
dallama van
ennek a gyönyörnek.
Hullámzik benne a bánat,
ritmusa lüktet, éltet a mának.
Mikor a nap pirkadatkor
csókolja a földet,
hiányod is éltet,
s az alkony ha éjjelbe olvad,
az álom fénytengerén túl,
örökkévalóan,
csillagszemedben elveszek -
a halálhoz vagyok csak közelebb -
és fázom, mindig fázom,
de soha, soha nem bánom,
hogy így szerettelek.

Elfutó percek

Ne jöjj, ne jöjj bolyongó kedvesem,
vészjósló vihar tördeli az ágat,
véres felhő kúszik szerelmedre,
szűkölő hiányod szüntelen árad.

Ami elmúlt, rejtsd hét ajtó mögött.
Nincs már kérdés, a szavak is apadnak.
Illatos kertedben ezüstözött
szirmú órák és percek után baktatsz.

Nem gondolok gyémántragyogásra,
ölelő karok bűnéből feloldlak,
némaságod titokzatossága
omló bástyája halandóságomnak.

Mérföldkövek

Látod, egy mérföldkövön túl vagyunk,
szemünkből itt kihunytak a fények,
ígérted, tavasszal majd szárnyalunk,
szívünk egy virágos réten ébred.

Éjjel csalogánytrillát hallgatunk,
s öntudatlanul meséket szövünk,-
holnap talán már meg is halhatunk-
izzón, lázban égve ölelkezünk.

Szerelmünk rejtőző varázsa csönd,
csillagragyogásba szőtt képzelet,
kéz a kézben sétálunk odafönt,
s elfelejtjük e rongyos életet.

Léthé medrében habzsolunk gyönyört,
méhviasz létünk a nyárba merül,
könnyben fogadkozunk, dalunk öröm,
holnap árva tücsök sem hegedül.

Látod, kedvesem, fényévek múltak,
őszünk - ha volt -, lehulló pillanat,
korhadt fákról fagyott varjak hullnak,
végtelen álmunk mára szétszakadt.

Ébredés

Jöttél dallal, tánccal,
rozsdás láncaiddal
béklyóba zártan,
súlyos terhedet cipelve,
élő-halottat ébresztve,
valóságból kirekesztve.

Nem hiszek senkinek,

nincsenek istenek,
kik holtakat
élővé tegyenek.
Glóriában látni a világot
hazug illúzió,
színes látomásban.

Nem hiszek. Senkinek.

Világra vak

Dermedt csendben
percek ütemei dobolnak füledben:
ölelj, ölelj, ölelj még.

Szeretni jöttél, te világra vak.
Mákony szavak míg bódítanak
szállsz, magasra fel, s lehullsz zihálva.

Arcodon a ráncok őrült tánca
életfolyó tajtékzó násza,
nem fékezi kezek simítása.

Könnyeid árokban poshadó víz,
tisztánlátás nélkül élni sem bírsz.
Közömbös a Jóság, szeretni kín.

Dermedt csendben
percek ütemei dobolnak füledben,
ölelni félsz.

első verzió: 

dermedt csendben

percek ütemei

dobolnak füledben

ölelj ölelj ölelj még...

szeretni születtél

te világra vak

mákony szavak

míg bódítanak

szállsz magasra fel

lehullsz zihálva

arcodon a ráncok

vad vonulása

áradó folyók

pusztítása

nem fékezi

kezek simítása

könnyeid árokban

poshadó víz

közömbös a jóság

szeretni kín... 

tisztánlátás nélkül

élni sem bírsz

dermedt csendben

percek ütemei

dobolnak füledben... 

... ölelni félsz

egyenesek

szeretem az egyeneseket
mint a talpfára fektetett sínek
ahogy futnak a végtelenbe
s hiszem, találkoznak egyszer

szeretem az egyeneseket
a szemembe fúródó tekintet
összeköt, lelkemig hatol
s hiszem, a pillanatban oltalom

szeretem az egyenesre
simított görbe gerinceket
szilárdan állnak, féltőn,
átfényesednek a bőrön...

és a fényesség átható zápora
sötét gyarlóságunk lemossa

Főzőcske - Vox konyha

Betegen esnek ágynak
vas-izmú szétszórt igék,
módhatározók s jelzők,
már mindegyik fertőz.

Betűk alatt csontkupac
rajtuk szó egy szál se',
eszeveszetten kutatsz,
állítmányod áll-e !?

Igét és kötőt rántasz,
kevered a mártást,
az axiómád száraz,
kisült virágágyás.

Futsz a másik kertbe,
szedsz metaforát frisset,
nyelved hegyén hasonlat,
epigramma hasogat.

Gyomrod korog,
fél sorban is elmondhatod,
de egészben létezel,
részletekre éhesen.

Elcsépelt közhelyek
fűtik a tűzhelyed,
mellőznéd a skicceket
a faszenet spricceled.

Nem kell most a rondó
ételed elrontó,
a koriambus közömbös,
minden más göcsörtös.

Elég lesz egy jambus
sietsz, vár a campus.
Dante tercinája
hab lenne a tortán,

fertőzi a haiku
az most egy új járvány
Ha kicsit odaég is,
slam poetry! - döntesz mégis.

Drámát élsz át, élezel,
rímek nélkül fényezel,
egy ballada kompliment,
farce is lesz, annyi szent!

Iszol egy bögre vizet,
nasizol friss szonetteket,
szánod-bánod bűnödet -
ennyit mégis érdemelsz,

... és már nem is éhezel.

szerkesztői ténykedésem utolsó hetére emlékezve, csöppnyi élcelődéssel. :)