Kóborló lelkek

Van lélek amely fényével beragyog
zord erdőt, folyókat, az egész életed.

Szárnyaló gyermek, megfáradt vándor,
gondjait, titkát halkan osztja meg veled.

Szikrázó hévvel örökkön élni vágy,
szava álom és mindig tiszta láng.

Nem tud bántani, haragja nincs,
amerre lép, nyomában ott a kincs.

Van lélek amely csapongó, szertelen,
szelíd vagy vad, mégsem árt soha neked.

Vannak napsugárral átszőtt lelkek is,
melyek melege átjárja a te szíved is.

Kik a mosolyuk mögött könnyet ejtenek,
s halvány csillagon keresnek helyet.

Vannak lelkek kik halkan zümmögők,
nektárt gyűjtenek, s nem tudod kik ők.

Van lélek amely egy láthatatlan kéz,
ha elesel fölemel, s többé nem félsz.

Van lélek melynek végtelen sikolya
szívedbe mar és nem enged el soha.

Van lélek amely álnok, hitszegő , hazug,
éget, mint zsarátnok, ha egyszer bajba jut.

Van lélek mely éhesen kóborol, s ha enni, inni
adsz neki akkor is menekül, mint a farkasok.

Van lélek ki a dicsőség mezején
kardot kirántva győztesen előre tör,

S nem látja senki: mellén a csillag
más harcosok vérétől tündököl.

Ember!
Te, ki kóbor és gyarló lelkekkel találkozol,
Hibázol ha gyűlölsz, ítélsz vagy csodálkozol.

Csak tudnod kell:
van lélek amelyben látod az eget,
s van, amelyben pokol tüze fenyeget,

van, mely a sötét éjben utat mutatva neked ragyog,
s van, amely villanó fényével egyetlen csapással
Halálra sújt!

Nem búcsúzom

… emlékezem

Az utcán futottunk össze,
láttam megtört vagy és elveszett,
arcodból semmi nem volt már a régi,
csak két csillagszemed.

Ölelésre tártad két karod,
s annyit mondtál, te nem változol…

Emlékszel?
Legutóbb Mártélyon nyaralt a szűk baráti kör,

mennyi kacagás, móka maradt a napok mögött!

A jurta hangos volt - egy víg csapat -,
ébren vártuk a hajnalokat.
Ott a parton, a nyári éjeken,
szomorkodtunk elmúlt szerelmeken,
beszéltünk barátokról, 

s arról, hogy élni, élni kell!

Emlékszel?
Egy rigófüttyös hajnalon a napkeltét rajzoltad
és nevettél: “gyorsan jön nagyon”!
Mindenen nevettünk, 

kinevettük a zord napokat,
s még annak is örültünk, 

hogy soha nem kellett aludnunk híd alatt.
A Tisza-parton ültünk, tengernek láttuk azt,
csillagot kerestünk éjjel, fogtunk sok halat.

Emlékszel?
Minden csinos lányt levetkőztetett szemed,
és zokogást tettetve mondtad, 

mind a másé, egyik sem lehet a tied.

Rajzoltad az "Örök Évák"-at 

és mindegyik rajzod címe 

az "Örök Semmi" lett.

Emlékszel?
Fejből idézted Verlaine-t, és szenvedélyesen,
búsan szavaltad a Shakespeare szonetteket,
Villon-t szeretted s hogy Karinthyt idézheted,
Vangelist csodáltad, s elmerültél Paganiniben.
Én “asztráltam” neked rövid, de boldog életet,
és ősi kultúrákról vitáztunk módfelett.

Emlékszel?
Még alig két hete…
Megint a parton idéztük fel az elmúlt éveket.
Szerettél élni. 

Főnix madárként újult mindig életed!
Nevettél, mint régen, de láttam, szomorú a szemed.
Művész vagy, mondtam én, 

de csak legyintett kezed: 

semmivé vált az életem, de tudod te ezt,
művészet már az is, ha nem gondolsz erre sem.

Emlékszem… elköszöntünk, mint két jó barát,
s pár nap múlva jött a hír: te ott vagy, Odaát,

angyalok emeltek a szivárvány fölé.
Nem siet a Nap neked kelni már.
A holdak ívét rajzolod egy csillaghíd alatt,
és nem mondod többé, hogy te semmi vagy…
Úgy fáj a szó, hogy leírni alig tudom,
csak idézem az utolsó perceket…
Légy jó… majd találkozunk, mondtam
(akkor nem éreztem, kezed furcsa
szorítása karomon mit jelent),
s nem tudtam, miért mondod: Isten veled!

Őszinte barát voltál...

várj reám, hamarosan megyek.
Addig gondold ki, milyenre fessük át a kék eget!
… hallom, ahogy nevetsz...


“Az emberek azt hiszik, megőrültem. Nem igaz. Emlékezem.” (Van Gogh)

Mintha

Dörög, villámlik, az ég megszakad,
Szivárványt von az égre a nap…
Így éreztelek.

Hold ballag a sötét végtelen égen,
Egy sugara csillagot ölel szelíden-féltve…
Így éreztelek.

A vulkán megremeg, kitörni vágyik,
Az élő menekül és félni látszik…
Így éreztelek.

Képzelet és való mintha eggyé hullna.
Az érzés mintha ezer éve miénk volna.
A sorsunk mintha boldog volna…
Így éreztelek.

Szalmaláng

Fellángolsz egy szótól, kedvessége hív... 

A csend lüktetve muzsikál és a 

láthatatlan messzeségben 

elveszel a vágyak tengerében.

Ölelő karokat társz, végtelen szeretve, 

nem érintve testet, lelket sem sebezve. 

Érzések lángja növekszik az égig, 

vörösre fest hajnalt... eltarthat pár hétig. 

Könnyeket hullatsz és sajnálod magad, 

Könnyek tengerén az érzés vágy marad. 

Balgának az álma fest csalóka képet, 

hazug volt a vágya, rájön ha felébred. 

Ó, Uram! Légy jó, tégy csodát velem! 

Add, hogy ne legyen többé reggelem, 

s az első napsugár, mely felragyog, 

szívjon fel, mint az éji harmatot. 

Visszhang

Éltem akkor is? 

Színe a színnek, 
hangja a hangnak 
volt már akkor is,
mikor visszhangnak 
minden életet hívó szavamra 
nem felelt még a Te szavad? 

Éltem már akkor is?

Érzékek

Látom a szemed, 
       Benne vagyok. 

Hallom a szíved, 
       Nekem dobog.

Érzem az ajkad, 
       Csókot adok. 

Érintem tested, 
       Vágyam lobog. 

Hiszem, hogy mindig 
       Érted vagyok.

Itt vagy

Itt vagy a reggelben,
Nyitod a szemem,
Itt vagy a delemben,
Fogod a kezem,

Itt vagy az estémben,
Érinted szívem,
Itt vagy az éjjelben,
Vad-vágy, fénysugár,
Megsebzett őrültség,
Nincs kezdete, vége már.

Szívemre szorítod két kezed,
Csókkal borítod testemet,
Fülemben suttogásod
Messzi végtelenbe téved,
Míg játék öleléssel
Pezsdíted fel vérem.

Nem kérsz és nem kérek,
Csak mit Isten adhat,
Egy másik létben is
Téged akarlak.

Minden leszek majd,
Mégsem leszek semmi,
Holnap virradatra
megtanulok sírni.

Két lélek

Rajtunk, mint csüggedt ágon 

A madár, ül az átok. 

Az én szomorúságom, 

A te szomorúságod. 

Nem ért már senki minket, 

Csak önmagunk mi ketten, 

A tavasz búcsút intett, 

Az ősz elérhetetlen. 

Lábunk bármerre lépett, 

Mindig sok volt az árok, 

Hordjuk a bús pecsétet, 

Szívünkből vér szivárog. 

Nyugalom, merre késel? 

Álom, miért omlasz össze? 

Nincs kéz, mely lágy kötéssel 

Szívünk összekötözze? 

Így nőnek a hónapok 

S a bánat szörnyű heggyé, 

De élsz te és élek én, 

S válik két lélek eggyé.

Két út határán

Már mázsás súllyal megrakva fekszem,
De valahová most is igyekszem.
Hideg, fehér falak merednek rám,
Olyan semmilyen már ez a világ.
Mintha megállt volna az ős idő,
Testem, lelkem, szívem egy darab kő.

Itt állsz mellettem, fogod a kezem,
Nem szól a szád és néma a szíved,
Most fogsz meghalni, súgja a szemed.
Minden szenvedés köddé illan hát,
Elmegyek gyorsan, értem már nem kár,
Amit te “kérsz”, nem is olyan nagy ár.

De nem! Nem adom oly’ könnyen mégsem!
Legyőzöm a süvítő világot,
Sírni engem csak papíron láttok!
A testem béna, nem mozdul a szám,
Most is magadra gondoltál, nem rám.
Szívem heves zakatolásba kezd;

Hideg kezedből kihúzom kezem,
Nem kell nekem már ez a “szerelem”.
Szeretetre, ölelésre vágytam,
Most itt fekszem egy kórházi ágyban.
Mindig rohantam, ez lett a vesztem,
Mikor kellett, nem voltál mellettem.

A kín belém mar, mint kóbor áram,
Ezer szilánk szaggatta szét lábam,
Amit tettél, az mégis jobban fáj,
A test begyógyul, a lélek kiált.
“Ez is egy roncs lett, ezt ugye tudod?”
Istenem! Nem látod, én mi vagyok?!

Sistergő vihar kúszik felettem,
Én a szerencse gyermeke lettem.
Kívül-belül éteri csend honol,
Jönnek felém a betonoszlopok,
Az agyam zsibbad, már semmi se fáj,
Ragyogó fényben úszik a határ.

Lemondás

A gondolat neked szóljon,
mint két ölelő kar, rádfonódjon,
ne fojtson meg és ne szeressen,
csak amíg élsz, mindig kövessen.

Kísérjen, amíg hazaérsz,
legyen veled, ha valamitől félsz,
simítsa lelked, vigasztaljon,
ha mást szeretsz, már ne nyomasszon.

Ne érezd, hogy most hiányzol,
a pillanat is elmúlik százszor,
gondolatom óvja léptedet:
mindig lesz, aki téged szeret.

Valami itt maradt

Ülök a csillagos égbolt alatt,
Messzire szálló a gondolat.
Lelkembe hasít a fájdalom
Magam vagyok nagyon, – hagyom.

A valóság sem igaz nélküled,
Hozzád bújni már csak képzelet,
Millió tücsök zengi dalát,
Vigadnak mind, még itt a nyár.

Arcom a hold fényében fürdetem,
Csillagközi térben légy velem,
Hallgasd még egyszer ezt a csodát,
Utána menj, nem hívlak már.

Nem halkul semmit a tücsökzene,
Az éjbe fúl az élet szele,
Messzire szálló a gondolat,
Nálam hagytad a gondokat.

Tűnődés

Mi lenne,
ha egyszer az alkony elhozna ide,
s itt lenn a parton jönnél elém?
Csendes ajándék.
Mi történne, mondd?
Szavam sem lenne, jól tudom.
Ha van az égnek, fáknak lelke bennem,
szólnának ők halkan helyettem.
Vagy a víz tükre, ha sugárzik,
megvallaná szótlan derűm:
örömem lubickolna benne,
száz alkonyi aranyhal lenne.
Vagy ki tudja, egész egyszerűen
nem támadna e boldog pánik,
ha egyszer egy gyanútlan alkony
itt találna a Tisza-parton.

Lázadás

Nem kell hazudnod, hogy lelkem ébreszd,
Nem kellenek kábító, szép szavak,
Ha szólsz, olyat mondj, mint senki másnak,
Hogy páncélomon által izzanak!

Mással átélt csókok, buja ölelés
Keservének írját nálam ne keresd,
Ha két karod felém nyúl lassan,
Akkor engem, ne mást szeress!

Dobd el álarcod, szavaid bizalmat adjanak,
Való és képzelet eggyé hulljanak.
S e szédült földgolyón hidakat bomlasztva,
Szerelmed legyen mindkettőnk vigasza!