Már mázsás súllyal megrakva fekszem,
De valahová most is igyekszem.
Hideg, fehér falak merednek rám,
Olyan semmilyen már ez a világ.
Mintha megállt volna az ős idő,
Testem, lelkem, szívem egy darab kő.
Itt állsz mellettem, fogod a kezem,
Nem szól a szád és néma a szíved,
Most fogsz meghalni, súgja a szemed.
Minden szenvedés köddé illan hát,
Elmegyek gyorsan, értem már nem kár,
Amit te “kérsz”, nem is olyan nagy ár.
De nem! Nem adom oly’ könnyen mégsem!
Legyőzöm a süvítő világot,
Sírni engem csak papíron láttok!
A testem béna, nem mozdul a szám,
Most is magadra gondoltál, nem rám.
Szívem heves zakatolásba kezd;
Hideg kezedből kihúzom kezem,
Nem kell nekem már ez a “szerelem”.
Szeretetre, ölelésre vágytam,
Most itt fekszem egy kórházi ágyban.
Mindig rohantam, ez lett a vesztem,
Mikor kellett, nem voltál mellettem.
A kín belém mar, mint kóbor áram,
Ezer szilánk szaggatta szét lábam,
Amit tettél, az mégis jobban fáj,
A test begyógyul, a lélek kiált.
“Ez is egy roncs lett, ezt ugye tudod?”
Istenem! Nem látod, én mi vagyok?!
Sistergő vihar kúszik felettem,
Én a szerencse gyermeke lettem.
Kívül-belül éteri csend honol,
Jönnek felém a betonoszlopok,
Az agyam zsibbad, már semmi se fáj,
Ragyogó fényben úszik a határ.
