Rajtunk, mint csüggedt ágon
A madár, ül az átok.
Az én szomorúságom,
A te szomorúságod.
Nem ért már senki minket,
Csak önmagunk mi ketten,
A tavasz búcsút intett,
Az ősz elérhetetlen.
Lábunk bármerre lépett,
Mindig sok volt az árok,
Hordjuk a bús pecsétet,
Szívünkből vér szivárog.
Nyugalom, merre késel?
Álom, miért omlasz össze?
Nincs kéz, mely lágy kötéssel
Szívünk összekötözze?
Így nőnek a hónapok
S a bánat szörnyű heggyé,
De élsz te és élek én,
S válik két lélek eggyé.
