Végletek között

Nem ismersz még, más az én világom!
Nem egyszerű és nem helyhez kötött,
Halódom lassan, végletek között.

Ma izzok még, de holnap sírni látsz,
E gyötrelmes szerelem leigáz,
Halódom, lassan elenyészt a láz.

Az én világom hangtalan, sötét,
Most sok szép álmot rajzolok köréd,
Halódom lassan, te hozod a fényt,

És ebben a kényszer-képzeletben
Izzó lelkünk még egyszer összeér,
Halódunk együtt, remélve reményt.

Talán

Talán üzensz majd egy hulló falevéllel,
   Csak még kacérkodsz kicsit a széllel.

Talán szívedben sajog sok bánat,
   Csak én látlak mindig vidámnak,

Talán a múlton elmerengsz néha,
   Csak nekem számít a szó még ma,

Talán álmodozol csendes, nyári éjen
   Csak én vagyok, ki álmaidat féltem,

Talán lángolsz és perzselő vágyat érzel,
   Csak én vesztettem el a reményem.

Talán messzire sodort téged is az élet,
  Csak én kereslek örökkön téged,

Talán egy kő vagy az áramló időben,
   Csak én érzem, hogy szíved összetörtem.

A fehér farkas

Lassan, hangtalanul osont át a hídon. A délutáni nap álmosan verte vissza a fényt, a rideg acélon meg-megtört árnyéka…
       Vállain ült a Bánat. A hídon túl lassabban lépett, szinte már vonszolta magát. Mintha ezer év terhét vitte volna, haladva ki az Időből. Képére barázdát szántott a sok kín és fájdalom…
Láttam ahogy megsebezte az Élet. Már nem először történt, de ez a támadás lelkéig hatolt. Szemében mégis mindig csillogott egy halvány mosoly, valami egészen távoli fény. Időtlen idők óta ismerem, érzem és hallom őt, egy vagyok vele… ezer éve is talán.

       A tiszai hajó, csobbanásokkal hasította ketté a vizet…
Gondolatai régmúlt időkben keresték a megnyugvást… -a másik élete mintha az erdő nyugalmas csendjében telt volna el-, de az idő hatalmas szakadékokat szántott a helyére.
Egész napon át szikrázott a levegő, mégis az este, enyhe lágy szellővel érkezett.
Léptei ólomsúlyokkal haladtak a part felé, egy ideig állt, nézte a folyót, majd óvatosan leült a homokra, egy nagy kő mellé.
Éreztem, ahogyan eggyé olvad a természettel. Szerettem volna megérinteni és visszahozni a valóságba…
      A nyugati égbolton megjelent az első csillag is. Az Esthajnalcsillag! -gondolta.
Kinyújtózott a homokon, tekintete az égboltot fürkészte. Minden olyan idegen volt és távoli, csak a hold volt ismerős, a vén öreg Hold, ahogyan keskeny sarlóját billegtetve úszott az égbolton.
Súlypontja átlendült az illúzió, a kézzel nem fogható valóság vonalán. Megfutamodott a kegyetlen mocskos napok, órák elől, mert féltette apró emlékeit. Olyan elevenen érzett, hogy testi fájdalommá vált benne minden inger.
A lelkeket hívta, felidézni napokat, örömteli pillanatokat. Illúzió volt? Valóság?
      … az illúzió, ha tudatosan ápolják, időtálló kincs. A lélek sebeit gyógyítani képes.
A hold ezüstösen bukkant fel egy felhő mögül és átkarolta. Békés, veszélytelen gyöngédséggel telt meg a lelke.
Közelebb léptem hozzá… figyeltem arca rezdüléseit…
      … ha jósággal és önzetlenséggel találkozunk, legtöbbször értetlenül állunk, s ha mind ez egy emberben összpontosul, a találkozás pillanatában megrendülten áll előtte mindenki. De miért?
Az igaz emberek útja csalódások és göröngyös buktatókon át halad, de mert készek felismerni nem csak a rosszat, hanem a jót is, ezért találnak szüntelen felemelő és szívet melengető szigeteket. Ő megtalálta ezt, és érezte, kincset talált.
Sokszor belefáradt a szomorúságba és nevetni akart. Halk, melegzengésű hangján örülni hívta a megfáradt lelkeket.
Azt mondta mindig, hogy nem tud vigasztalni, de örömet okozni tudott. Háttérben maradva, mert nem volt fontos számára, hogy tudják… legtöbbször ez volt legkevésbé fontos.
      … nem az a lényeges, hogy kitől kapsz és mit, hanem az, hogy örülsz neki. – hallottam most is az oly sokszor elismételt szavait.
Különös érzékével -balga megnyilvánulásainak ellentmondva- mindig meg tudta látni a valóságot. Most is körüllengte valami derűs nyugalom.
Halálba taszító kínjaihoz adott erőt ez a derűs életforrás, megteremtődött benne a harmónia, akármilyen diszharmóniák is viharzottak elébe.
Szerette a tüzet, a fényt. Az alkonyégen vörösen izzó korongot, a bársonyos éjben a sötét mező egyik szélétől a másikig guruló, ezüstös fényével ölelő, simogató Holdat. A hajnali szellő lágy simogatását, a vadvirágokat, a lángoló pipacsos-margarétás mezőt. Válaszolt a rigóknak, feleselt a madarakkal, tarka pillangókkal kergette a Nap bujkáló sugarát.
      … mindenütt élet van. Rejtett szálak kapcsolnak életet élethez. Minden lélegzik, minden szenved.
Érezte a világ lelkét minden sejtjében, minden idegszálában. Mindazoknak tudott adni belőle, akik kénytelenek voltak tompább érzékkel élni. A csalódások okozta, szakadékba zuhant lelkeknek próbálta mutatni az utat. A szépség és a természet balzsamával edzette a lelkeket. Láttatta az Élet gazdagságát, hallhattad mellette a Csend hangjait. Kizárta a külvilág mocskát és magába fogadta az Érzést. Azt a nemtelen és kortalan érzést, amely megadja a szabadságot. Amikor a test nem börtöne a léleknek.
Felállt, árnyéka megmozdult a vízen. Egyre hidegebb volt a levegő, apró hullámok csapódtak a kövekhez. Aurája tele volt légköri villamossággal, valami tragikus feszültséggel.
A lelkek lassan lebbentek elé, s hoztak egy-egy gyöngyszemet, apró kincseket. Jöttek lelkek a régmúltból, régi életéből. Fények és árnyak, színfoltok imbolyogtak előtte. Sokat volt egyedül, de nem volt magányos. Erdő, folyó, madarak, virágok mind-mind a társai voltak.
      … a természettel találkozni és eggyé válni soha nincs túl későn, vagy túl korán.
Olyan régen tudta már ezt! Amióta szerettei elvesztését nem tudta feldolgozni megroppanás nélkül, s mert olyan emberek kerültek az útjába, akik alighogy megütötték az ember alsó mértékét: értéktelen ösztönemberek voltak. Rabszolgái a pénznek, az élvezeteknek, önmaguknak. Önzők és becsvágyók.
      … az emberek, legtöbbször túl korán, vagy túl későn találkoznak. Először amikor nem tudják még, hogy szeretnek, másodszor amikor már tudják, hogy nem szeretnek. A természettel soha nincs így!
Sokáig hitt az Emberben. Az emberekben rejtőző jóságban. Az életben, a holnapban, az önzetlen szeretetben.
Dermedten sütötte a kövekre a tekintetét és arcára kiült életének fájdalmas Pokla.
      … az igazság az egyetlen dolog, amiben nem hinni kell. Nem kell, mert van! Létezik. Mégis az az igazság, hogy nincs Igazság. Amikor szükséged van rá, nem találod. Nincs melletted. Micsoda ellentmondás!

       Az eléhullott gyöngyszemek koccanva gurultak a parton. Élesen hasító, hideg szél görgette őket a víz felé. Az Elmúlás szele. A szél felszakított egy régi fájdalmat is, a kétségek és bizonytalanság, az a régi rettenetes félelem és kín újra utat próbáltak törni.
Egész testében remegett. Szemében már nem égett a régi tűz, nem látszott az erő.
Tekintete végigsiklott a végtelen felett, mintha valamit keresne az égen… egy csillagot…
A nyugati égbolt felé haladó hold rejtélyes fehér fénye megcsillant a vízen, mint ölelő karok úgy nyúltak felé, és hívogatón mozdultak a hullámokon.
Elindult… biztosan lépett előre, egy pillantást sem vetve az apró gyöngyökre, a lábait felsebző kövekre… egyre bentebb… bentebb… míg elérte a hold ölelő sugarát. Tekintetünk egy pillanatra találkozott… nyúltam volna felé, de szeme vádlón villant, a farkasok összes vadságát és szelídségét egyszerre véltem benne felfedezni.
       Alakja hangtalan merült el, mint egy apró kavics, hullámot sem vetve a vízen. Nem mentem utána.
       A tiszai hajó halk csobbanásokkal hasította ketté a vizet.
(részlet)
- Gondolat foszlányok -