sok ismerős arccal találkozom,
évek óta látom őt szüntelen,
ül görnyedten, fáradtan a padon.
Kezében kopott könyv, néha felnéz,
időnként halkan, hangosan motyog,
reszkető kezével nyújtja felém
a fekete, vén-öreg kalapot.
Élete arcán, szemének fénye
mint a ruhája: régen megkopott,
emberek jönnek-mennek mellette,
az öreg szíve, vén kalapja kong.
"Rideg világ, közönyös emberek
sietnek" - suttogja maga elé...
táskámban forint után kutatok
félve kérdezem - mit olvas, regényt?
Lassan emeli fejét, rám tekint,
Burnsnek egy ismert versét kezdi el,
sietnék én is, de meghallgatom,
oly' szépen mondja-mondja az öreg...
Szeméből eltűnt a fáradt ború,
sápadt arcán halvány mosoly ragyog...
Én megköszönöm az "előadást"
tovább lépek, s úgy érzem...
gazdagabb vagyok.
"Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség."
Robert Burns: Levélhulláskor
