Nappal, kíséred léptemet.
Szavaid szítják sóvár vágyaim,
Derengő kábulatban telnek napjaim.
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa,
S ha tárja karjait,
Mindinkább érzi, mennyire árva.
Nem számít dühöngő szenvedély.
Mit kér számon a világ?
Beleszövődsz a Mindenségbe,
Életed perc, álmod halál.
Ígéretek törik reményedet,
Göröngyökben is orra buksz,
Élsz és erő vagy, hiszed,
S látod magad, hogy Senki vagy.
Fájdalomtól űzve még
Felcsuklik görcsös sírásod,
A kínban sincs menekvésed,
A holnapot mégis várod.
Darabokra hulltál. Összeraktalak.
Hogy egész légy. Önmagamnak?
Gyermekként vártad a csodát.
Nyomorult! Életed kártyavár!
Oly régen eldöntötte már
a Sors minden percedet,
Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
Örömed, ha van, az is beteg.
Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
Színeset álmodsz… gyötör a láz.
Egy szótól mámorban úszik szíved,
Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?
De mit ér a szó, ha távoli,
Itt benn, magadban kell hallani,
Az utat itt kell, hogy megtaláld,
Anyag léted ne legyen akadály…
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa.
Ha kitárja lelkét,
Mindinkább érzi mennyire árva.
