Jött, jött, mint a hegy mögött
Mikor felkél a nap és a
haldokló földre hinti
az éltet adó sugarat…
…
A völgyben egy pacsirta szól,
Tarka lepke bontja szárnyait,
Széltől hajló fa sóhaja hallik,
Napfény óvja a bájait.
A rét vibrál, fényben izzik,
A nap már fenn magasba´ jár,
A tisztáson egy vadvirág
Kis bogárnak nektárt kínál.
Jött-jött haragod jéghegyéről
a fagyhullám, vadul, sebesen.
Átnyargalt a bizalom tengerén,
s mostmár hiába keresem
gyümölccsé érett tavaszunkat,
szerelem-lázat, napsütést;
mogorva már a lég köröttünk,
nem lehet rajta ütni rést.
Elfagy a csókjaink vetése,
dermed a boldogságmadár,
már a nyár küszöbén állunk,
s csak egyetlen szó a határ,
egyikünknek suttogni kéne
˝Szeretlek˝ s lenne még remény,
mellyel virágos tavaszba
didergő szívünk visszatér.
De csak állunk a fagyhullámban,
s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,
hogy bennünk minden izzó májust
a vad, konok tél megfagyaszt.
Hallgatunk némán, fogvacogva
Vajon ki bírja majd tovább?
A test, vagy a lélek parancsa
jelölte ki nekünk a határt?
…
Szeretlek, látod megyek, a két
karomban viszem hozzád a tüzet,
s te megadással engeded, hogy
büszkeséged legyőzze a szerelem.
