Álmaim hiú ábránd-fonalát
Légbe emelve röpíti a szél,
Menekülnék, mennék utána,
Oly’ vakítóan sugárzik a fény.
Kegyes halál a sötétség, megvéd.
Reményeim emeltek várakat,
Erdőre, rétre hintettek sugarat,
Mögöttem a bánat mohával takart.
Ébren az álmaim esdekelve hívtam,
Nyíló virágból koszorúkat fontam,
Embernek, nőnek lenni tanultam,
Kétségek tengeren hánykolódtam.
Igaz hittel tisztán éltem egykoron,
S nem tudtam még, ez sárba nyom.
Tiszta tükrű szemeket kerestem közöttetek,
Ezernyi közönytől nem védett semmi.
Nem vágyom többé a földieket.
Vétkem, ha volt, megbűnhődtem,
Elfáradt vándor lett belőlem.
Lebbenő lepkék az álmaim,
Eltemettem már a vágyaim.
Törvényen kívül a tüzet mi szítja?
Eltűnt már egy fénylő hajnal pírja.
Későre jár. Egy hang az éjszakát hívja.
*
Mennyi lehet az emberélet?
Perc vagy öröklét az Ítélet?
Mennyit szabott ki rám a Végzet?
Földi létem már bőven leéltem!
