A reményt és vágyat gyilkolom magamban
Mikor egyre közelebb kerülsz.
Itt ülsz a szobámban minden alkonyatban
Kínjaidból hozzám menekülsz.
Ölellek féltve, lágyan simogatlak,
S Te ellököd fénytelen kezem,
A végtelen sötétségbe vágyva,
Számolgatom a gyarló perceket.
Mennél és maradnál:
"Mit ér a szó? – kérdezed -
Forró könnyeid míg hullnak,
Fényesedik fenn a Jupiter..."
Legurult az égről csendben a Nap,
Vörös fényét ma is lelkembe marta,
A féltést aggódó, fájó szívemben
Fájdalommá korbácsolta.
