Fedte testét hármas ércburok.
Az elárvult hűséges hunok
A folyónak medrébe vitték
Örök nyugovóra tetemét.
Múltak évek, hosszú századok,
Folynak, folydogálnak a habok;
Az utókor fárad, ás, kutat,
Ők megóvják híven titkukat,
És nem tudja senki meg soha,
Hol pihen az Isten ostora.
A világnak rendje néha torz,
Néha fáj az élet és a sors,
És érzem, hogy én is úgy vagyok,
Mint a régi, legendás halott:
Mély folyómederben, rajta sír,
Velem örök élet búja sír,
Megy fölöttem az idő vize,
S nem tud rólam senki, senki se…
Ti tudtok rólam, Apám és Anyám,
Pedig hamvatok már messzi jár.
