2007. december 19., szerda

Lángok között

Ma veled szerettem volna lenni
Egy napot, egy éjszakát
Remegve-rejtve beszélgetni át,
Csendben a szemedbe nézve
Megfogni két kezed,
Átölelni és füledbe súgni:
Még… még kicsit maradj velem…
Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
˝Farkasokkal táncolni˝ délben
S csodálni a teli Holdat éjjel.

Ma veled szerettem volna lenni…
Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
Szárnyaink szélesre tárva
Repülni fel… felhőkön át a magasba,
S zuhanva, testünk összeforrva
Meritkezne elfutó habokba…

Ma veled szerettem volna lenni,
A melledre hajtani fejem,
Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
Mint banánra a héj forrni köréd
S utad vigyázni, melyen célba érsz.

Ma veled szerettem volna lenni,
S nélküled magamban-veled vagyok.
A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
Ó, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
Lelkemben fényre vak félelem vibrál
Öncsalásom csillaga lehull
Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
Szemeim könny borítja s szívemben veled
A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

Megbékülés

Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben;
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
Mellyel a holt szó élővé válhat;
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet;

Fáknak odvában elrejtett kincset,
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván…
Oromrol lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam.
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik…

Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül;
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.