Az ember képes darabokra törni,
Száraz levélként a földre lehullni.
Kellene néha egy odúnyi hely,
Ahol a szíve megnyugvásra lel.
A fejét lehajtva pihenne árván,
Nem állna többé borús múltnak árnyán,
Magába zárva ezer szépséget,
Révedezve hinné a meséket.
Az ember képes mindent elfeledni,
Kezét tördelve többé nem szeretni.
Kellene néha egy tenyérnyi hely,
Ahol a szíve is gyökeret ver.
Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
Nagy viharban a derűs égre várni,
Cudar keservét eldobva bátran,
Harcolni végre életre váltan.
Az ember képes oly nagyon szeretni,
Lelkét kitárva adni, de nem venni.
Kellene néha egy nyugalmas hely,
Ahol az eszét használnia kell.
Szemét is kinyitva állni a talpán,
