nem temetheted
magadba
mindig visszatér
mint az óbor
részegít
s oltja éhed
mint utolsó
karéj kenyér
görnyedve
dideregve
osztanád meg
önmagad
fájdalom csapdában
vergődsz
gyilokvermed
szétszakaszt
hevülsz
nem menekülsz
dadogva
szól a szád
valóságban élhető
káprázatos
percekre
vágysz
elvérzett
szomorúságban
főnixként
újjá születsz
repülsz repülsz
s távolodva
köddé válik
... a kis sziget
