2003. november 17.

Számvetés


Csak nézem az elmúlt éveket,
Számvetésre megérten lehunyom szemem.
Mi voltam, s mi lehettem volna,
Mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?

Korán megtanultam én a rendet,
Szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.
Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,
Szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.
Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,
Öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.
Védtelenül hánykódtam a múlt, s a fájdalmak tengerén,
Partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.
Hittem a csodában, Istenben s a mában,
Hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.
Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,
Balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.
Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,
Sorsom ezzel elrendeltetett.
Hallattam siketet, láttattam vakot.
Némának nyitottam világra ablakot.
Isten elhagyott.
Lelkem a vágyak rabja lett
Nem kellett szerelem szeretet helyett.
Megtanultam a bánatban az örömöt,
Bűnökben az erényt látni meg.
Voltam alázatos, reménnyel teli,
Lázadó, boldog és boldogtalan,
Szelíd, vad, fogoly és szabad.
Gyenge és vasakarat.
Fehér és fekete.
Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.
Okos és ostoba. Nem, nem!
Okos nem voltam soha.
Megtanultam a sorsommal békében élni,
Elfogadni és soha nem kérni.
Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.
Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.
A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,
Egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.