legyek komoly játékszered,
vagy húzzak lélekharangot,
temetve csendes bánatod?
Nem nézel reggel vissza rám
huncut, túllátó szemekkel
fájdalomhúron rezdülsz már
rejtély vagy, mégis értelek.
Valami rossz csoda büntet,
itt hagytad égető jeled:
fülembe csengő, bennrekedt,
keserű, fáradt intelem.
Nagy súlya lett már a létnek
végtelenségbe olvadunk,
míg morális háborgásom
lecsordul lassan szavadon.
Hitet, reményt és fényeket
... sóhajtanék kortalanul,
odú mélyén az értelem
izzó szikrája is kihuny'.
Magadba zárva önmagad
az élet forrása apadt
egy szóval sem mondtad: elég
nem kérdezted: mégis, miért?
