Olyan vagy...

Olyan vagy mint a tenger,
Amely ezernyi csodát rejteget,
Szilaj hulláma felemel,
Legszebb partját mégsem érem el.

Olyan vagy, mint az erdő,
Amely túlszárnyalja a hegyet,
Mélyében hirtelen felbukkan a fény,
Meleg sugarát mégsem érem én.

Olyan vagy, mint a néma Hold,
Amely az éji égbolton figyel,
A csillagait számlálgatja kéjjel,
S ha jő a pirkadat, eltűnik hirtelen.

Rád gondoltam

Kora reggeltől estelig
a napom munkával telik,
s ha a földre éjszaka hull,
alszom már álomtalanul.

Ringat a bársony éjszaka,
mint Anyám dúdoló dala,
mint megejtő, mély szerenád,
nem akarok gondolni rád.

De tegnap mégis valahogy
tüzes emléked rámcsapott;
mint ragadozó, nagy madár,
mint karvaly, ha prédára száll.

Először harcoltam veled,
felhoztam minden érvemet,
de éreztem, hogy hasztalan,
és akkor megadtam magam.

Fűszert szórt szét a pirkadat,
láttam szemedben sugarat,
s felgyúlt bennem és lobogott,
a mosolyod, a mosolyod. 

Négy felvonás

Millió csókkal hintettelek,
A Hold fényében fürdettelek,
Kibontottam minden zeg-zugod,
A vágy most fájdalmasan zokog.
Lelked nem válaszol, kong az űr.
Amit veszítünk, csak az a bűn!

Szemed más szférák gömbjére néz,
Néma sikolyom az éjbe vész.
Szemünk szorosra van már zárva,
A hang is hideg szél zúgása.
Magamra gondolni sem merek,
Te légy vidám, hogy szeresselek.

Fény nélkül tekint rám a szemed,
Nem látom benne a kincseket.
Tőrdöfés egy elejtett szavad,
Szívembe szaggat, fájdalmat ad.
Iszonytató űr tátong benned,
Világgá menni lenne kedvem.

Az idő is megállt felettem,
Ha itt voltál vak éjjelemben.
Észre sem veszed: búcsúzom,
Végtelen kín fonja át húsom,
Az asztalon rímben heverek, 
E komédiának vége lett. 

Nincs senki... (egyedül?)

Isten, lassan dobbanó szívedből
Halotti leplében ismeretlen jövőbe űzetett.
Nincs senki aki megfogná remegő kezed,
Nincs aki visszahozza mögötted hagyott hited.

Lobbannak szemedben fénylő kék tüzek,
Tisztító ölelések hívnak, hogy elüldözzenek.
Nincs senki aki adjon ember-valóságot,
Nincs aki vigyázza megmentett jóságod.

Ha vágyad fakad és lángra kap,
Jeges szél szítja parázsban szunnyadó lázadat.
Nincs senki aki fáradt éjszakádnak enyhet ad,
Nincs aki dermedt hajnalodba lopna sugarat.

Hegyes tőr ejtett rajtad lélek-sebet,
Önmagad dőltél bele pusztítva énedet.
Nincs senki aki magadért, hűen szeret,
Nincs aki zuhanó esésben bekötné szívedet.

Magad téped, mint a szárnyaszegett sólyom
Amikor egy darabot még megláthat az égből,
Nincs senki aki szállni megtanítson
Nincs aki féltve téged felemeljen az égre…
Vég(r)e


Egyedül lehetsz mindenütt, magányos csak emberek között.

Búcsúzkodunk

Miért fájt, amikor elbúcsúztam tegnap,
hiszen csak annyit mondtam: légy jó, adieu!
Hiszen újra látni foglak,
Ha visszajövök,
Ha elmúlik fölöttem a dolgok ideje...

Miért fog meg
rejtelmes fájás,
mikor a szeretteimtől
elköszönök?
Hiszen nemsokára
visszajövök!
Akkor újra fogunk
beszélni, újra 
látjuk egymás szemét,
újra eljön a megfogó melegség
és kibontjuk egymás előtt
lelkünknek selymes mezét.

Mégis, ez csak foghatatlan hit
S mögötte mindig ott a Hátha...!
Hátha megáll a szívünk,
Megölhet az utca,
Egy apró sejtünk elpattanása,
Vagy az élet ezer gondjával
Suhanó pöröly,
Hátha elkap a Fekete Fáklya.
Eljön értünk Ő,
Akire várunk titkos- titkon,
Rejtve-rettegőn...
És utoljára mondjuk, hogy adieu! 

Fájdalom

Nem vagy apám, sem istenem,
ordítanék, de nem teszem!

Sár és mocsok van bennem,
fürdess meg szerelemben,

üres szívembe jöjj lakni,
minden zugát fogom adni,

lelkem megdermedt, fagyos,
csókod tavaszt hoz, napost,

testem kietlen, száraz pusztaság,
vesd be, öntözd be, jöjjön aratás!

Nem vagy apám, sem istenem,
a megtestesült fájdalom vagy,

más semmisem!

Szerelmi szösszenet

Érzésekből
szövött takaróval
terítetted lelkem...

Lágy simogatással,
ezer csók-parázzsal
melengetted testem...

Bársony-suttogással,
sejtelmes szavakkal
hívtad elő vágyam...

Csatatérré változtattad
e bűvös éjszakán,
pihe-puha ágyam.

Alázattal kérem

Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből 
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és 
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll...
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva, 
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat 
a hit nem állítja meg.
Uram! 
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé
egy kis szeretetet...
ha szíveskednél hinteni!

Várakozás

Tudjátok mi, az várni valakit,
Aki nekünk oly' drága a világon?
Lesni az idő lusta szárnyait,
Szívszaggatottan, lázban sóváran?

Felugrani, százszor futni elé,
Türelmetlen kinézni az útra,
Bekémlelni napfénybe, éjbe,
Minden pillanatban újra meg újra.

Lélegzet visszafojtva hallgatni
Valami neszt: ez az ő lépte volt!
És csalódottan rájönni, hogy csak
A mi bolond szívünk zakatolt.

S ha végre ismert érintés alatt
Megcsörren ajtónknak zára,
Minden vérünk a szívünkbe szalad,
Túlfeszül idegünk minden szála.

Arcunk kigyúl, szemünk lobogva ég,
Eljött végre Ő, ő a Szerelem!
Tárt karokkal fogadjuk, s ő elénk lép
Közömbös arccal - némán - hidegen!

Számvetés

Csak nézem az elmúlt éveket,

Számvetésre megérten lehunyom szemem.

Mi voltam, s mi lehettem volna,

Mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?

Korán megtanultam én a rendet,

Szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.

Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,

Szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.

Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,

Öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.

Védtelenül hánykódtam a múlt, s a fájdalmak tengerén,

Partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.

Hittem a csodában, Istenben s a mában,

Hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.

Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,

Balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.

Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,

Sorsom ezzel elrendeltetett.

Hallattam siketet, láttattam vakot.

Némának nyitottam világra ablakot.

Isten elhagyott.

Lelkem a vágyak rabja lett

Nem kellett szerelem szeretet helyett.

Megtanultam a bánatban az örömöt,

Bűnökben az erényt látni meg.

Voltam alázatos, reménnyel teli,

Lázadó, boldog és boldogtalan,

Szelíd, vad, fogoly és szabad.

Gyenge és vasakarat.

Fehér és fekete.

Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.

Okos és ostoba. Nem, nem!

Okos nem voltam soha.

Megtanultam a sorsommal békében élni,

Elfogadni és soha nem kérni.

Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.

Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.

A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,

Egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben. 

Feliratok

Sír-Ó-feliratok

--1--
Amíg itt volt közöttetek, 
Azt tette amit észre nem vettetek,
Feltétel nélkül szeretett,
S elfelejtette élni az életet.

--2--
Sajgó lelkű ember volt,
Csak a szívéből dalolt.
A vágy volt a végzete,
Nem bölcsessége ékszere.
Megváltozni nem tudott,
A hamvait lásd: amott!

--3--
Északi havasokról indult,
Útja hómezőkön vitte át.
Börzsöny, Bükk a Zalai -dombság,
Mind-mind csendben őrzi az álmát.

--4--
Célja dél volt. Zanzibár.
Sosem mondta: soha már.
Most halvány csillagon pihen,
Hamvait-, verseit szórd szét 
Idelenn.

--5--
A hamvait míg szétszórod,
Egyetlen hanggal hívhatod,
E titkot magával vitte el...
De verseit ha olvasod, 
A Titkot megismerheted,
A Hangot meghallhatod.

Múzsa

Ma eljött a Múzsa hozzám,
Játékos csókot kínált,
Szelíden szólt, hozzám simult,
Majd elvágtatott a Pegazusán.

Itt maradtam egy árva strófa nélkül,
Csókszomjas maradt a homlokom,
Ráébredtem egy pillanatnyi tűnődés után,
Én nem ülök ott a Pegazuson.

Engedd

Engedd, hogy a világ törvényén
kívül helyezzelek.
Engedd, hogy ezer csók-parázzsal
borítsam testedet.
Engedd, hogy lágy simogatással
hívjam elő vágyaid.

Fogadj magadba. Vad szenvedélyem
elűzi gyötrő álmaid.
Fogadj magadba, érezd
az összefonódás minden mámorát.
Fogadj magadba, hogy a lelkem
kibonthassa minden zálogát.
Fogadj magadba... engedd...
hogy felfedezzük egy kéjes
éjszaka minden zeg-zugát.

Egy viharos éjszakáért
nem kellenek már a nappalok,
beteljesedett éjem után,
mint tiszavirág meghalok.

Kérdések

Mi lett a kezem emlékével,
Mondd, mivé lett a kezeden?
Él-e még rajta makacs ujjam
Lágy érintése melegen

Látszik-e rajta, mint a pára
Befagyott ablaküvegen?
Vagy ellibbent már mint a lepke
Virágpor nélkül üresen?

Fellobog-e még benne lázam,
Mint pusztán égő rőzsetűz?
Vagy pislákolva rég ellobbant,
S már nincsen ami összefűz?

Emlékszik e még rá az ujjad,
Mint első csókra üde száj?
Vagy elsimítod közönyösen,
Ha néha-néha visszafáj?

Mi lett a kezem emlékével,
Mondd, mivé lett a kezeden?
Él-e még rajta makacs ujjam
Vad szorítása melegen?

Félelem

Valami nincs rendben ebben a világban,
Hol úgy kell örömöt lopni a mába.

Nem tudunk szeretni és sodródunk az árral,
Megölettük magunkat az elveink által.

Hasadt tudat minden pillanat,
Nincsenek szabályok, van vad indulat,

Van játék, éhség, a szerelem nem érték,
A szívekbe költözött a nagy rendezetlenség.

Állati kínokat dédelget testünk,
Ösztönök gyarló követői lettünk.

Valami nincs rendben a lelkekben odabenn,
A jeges félelem a szívembe toppan….

Fagyosan átölel.

Veled

Szeretnék felhők közt szállni veled,
Érintve téged, s a fodrozó eget.

Éjszakánként figyelnék veled a Holdra,
Ahogy csillagokat terel az égboltra.

Szeretném táplálni szerelmedet,
Ahogy a föld élteti a tengereket.

Karodban szeretnék megsemmisülni,
A vad gyötrelemmel egyesülni.

Árva gyertyák

Halvány gyertyafénynél emlékezem rátok,
A jeltelen sírokban nyugvókra is gondolok,
Látom a lelkeket fájón bolyongni,
Olyan árván, mint borús égen a Hold.
Tűnődve hallgatom a hívó harangszót,
Túl a sírokon csendes lét lebeg,
Arra vágyom, hogy most közöttetek legyek.
Imádkozom. Ülök csak csendesen…
Már nem ég egyetlen árva gyertya sem…

Őrzöm

Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,

Őrzöm vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.

Őrzöm szemeid csillanását,
Mint kelő napfényt a reggel,

Őrzöm egy bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.

Őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.

Credo

Nem kell, hogy értsetek emberek,
Elég ha én értelek benneteket.

Nem kell, hogy engem vigasztaljatok,
Elég ha fájó szívetek vigasztalhatom.

Nem kell, hogy engem szeressetek,
Elég ha szerethetlek titeket.

Szeretném önmagam örökre elfelejteni,
De mindenki mást lelkemben megtartani.

Mindenkinek megtudtam bocsátani,
Hiszem, egyszer nekem is megbocsáttatik.

Csapdában vergődve

Fények öntözte földeken járunk
Hol törvényeket megtagadhatunk,
Beszélgetünk a múltról és jelenről,
S hisszük, hogy barátok vagyunk.

Egymáshoz űzött most a gyötrelem.
Csapdába esett vad kitörni képtelen?
Fájó lelkünk egymásban kapaszkodik,
Titkot megoszt, semmit panaszkodik.

A halál mindenkire ránéz,
Te álltad már e tekintetet.
Láttam szemedben ezer életet,
Lelkedben csillagok zenélnek,
Minden perced a múltból ered.
Életed sötét iránytűje karma,
Jövődet semmi sem tisztíthatja meg,
Jeltelen világban körforgásban élve
Csak az örök bolyongást remélheted.
A szenvedés örvényeit némán viseled,
Hinnél az emberben, míg ő hisz neked.
Ezer győzelmed egyetlen kudarc,
Nyüszítve kínlódsz ha hazugságot hallsz,
S már nem hiszel abban sem aki igaz.

Csodát akartál ott hol a halál kaszája vág,
S megtépett vágyaid büszkén eltitkolni!
Csapdába esett vad egy másik vad mellett,
Egymás szívét tudja csak kivájni.

Mégis, Te még most is birtokolni vágysz,
S társadban szerelmet, kincseket találni;
Pedig már látod, az úton nem így kell járni,
S most nem hiszed: te tudtál ekkorát hibázni.