A csend

Érzed, hogy nő bennem a csend?

                     Nem távolodva, nem közelítve,
                     jelet hagy örök időkre,
                     lélegzetnyi rándulásban
                     megfeszül a múló vágyban,
                     fájdalom ívébe zárva
                     kulcsolódik elmúlásra,
                     üvöltene, törne zúzna,
                     nem élhet semmibe hullva.

Érzem, hogy nő benned a csend…

Akartam

Akartam lenni én
a pokol ördöge,
máskor meg egy csillag
a fénynek üstöke.
Voltam már angyal is
jóságnak hírnöke,
lázadban hűs szellő,
bánatodban vigasz,
könnyeid letörlő
szertelen kis kamasz,
a mámort is rejtő
hideg és büszke nő,
álltam én viharban,
mint egy ős sziklakő.
Megtörten vártam még
egyetlen kis jelet,
mondatlan szavakkal,
hogy a szíved szeret,
de másért élsz már te
és másért élek én,
ez a nap most mégis,
csak így lehet miénk…
S ha jő éjre hajnal,
lelkemben pirkadat,
nem fogom veszteni,
miattad magamat.

Csak ennyi

Ha nem lehetek színpompás nyarad,
tavaszodból adj néhány sugarat

Ha nem lehetek csillogó napod,
tán' árnyékodnak megmaradhatok.

S ha őrjítő vágyad nem lehetek én,
csak folt legyek a szíved közepén…

És hétköznapod hadd legyek, ha nem
lehetek sorsod vasárnapja sem,

S ha nem lehetek izzó lámpa én,
talán lehetnék sápadt gyertyafény.

Csak pisla mécses, gyorsan elfogyó,
egyetlen éj alatt ellobbanó…

*
Szeretnék lenni olyan mécses,
Kinek olaja örök, cserepe véges.

Karácsonyi gondolat

Csengettyűk szólnak Karácsony estén,
Csillog ilyenkor az egész világ,
Szívekben ég láng, áldott szeretet
Halkan szóló harangok zengenek.

Ha még egyszer születnél erre a világra,
Te aki megjártad már a Golgotát,
Látnál itt a földön sok szenvedő embert
Kik nem ismernek semmilyen "csodát".

Adjál nekünk újra mindennapi áldást,
Égesd lelkünkbe a " Hiszek egyet"
Ne tegyél sok csodát, csak még egyet:
Minden szívbe adj soha nem múló

           S z e r e t e t e t

Jézus jön közénk ezen az estén
Hogy beragyogja mindenki életét…
Jézus jön közénk ezen az estén
Nem tudva még, kikért áldozza vérét…


Tegnap egész nap Pál apostol levele járt a gondolataimban, s az, hogy miért csak két napig tart a "karácsony"…

Részlet a korintusiakhoz írott első leveléből: 
13 : 2-8
Ha minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgy, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok.
A szeretet hosszú tűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt.
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy…

Halotti tor

Mikor volt csak boldog az ember,
S élt-e, ki bút soha nem dalolt?
Volt-e kinek szívében csak rózsa nyílott,
S tövise mások szívébe sosem hatolt?

Mikor az élő szív megtöretik,
Tud-e még mosolyt fakasztani kín?
Ha égő fájdalmak szaggatnak testet,
Beteg lelkeknek mi lehet az ír?

Mikor élő-halál minden ébredés
És tél jege kúszik a szívbe,
Minden pillanat borús látomás,
Mi süvítve száguld az éjbe.

Mikor egy ábrándba menekülve,
Dacos ütemre jár a kéz, s a láb,
Magányról sírdogál az őszi szél,
Az Élet a Halál meghívójára vár.

Mikor tort ülnek a Remény felett,
Szakadt húrokon bong a Szerelem,
Az Élet kacaja sikolyba vész,
Boldogsághoz simul a Gyötrelem.

Mikor az Árnyak, vad táncot járnak,
Az arcokra kiül a borzalom,
Hideg sátrat von szóra félelem,
Ritka a megértés, mint az irgalom.

Mikor lehet boldog az ember,
Él-e az, ki bút soha nem dalolt?
Lesz majd kinek mindig virág nyílik,
S a Halál benne soha nem ül tort?

Végletek között

Nem ismersz még, más az én világom!
Nem egyszerű és nem helyhez kötött,
Halódom lassan, végletek között.

Ma izzok még, de holnap sírni látsz,
E gyötrelmes szerelem leigáz,
Halódom, lassan elenyészt a láz.

Az én világom hangtalan, sötét,
Most sok szép álmot rajzolok köréd,
Halódom lassan, te hozod a fényt,

És ebben a kényszer-képzeletben
Izzó lelkünk még egyszer összeér,
Halódunk együtt, remélve reményt.

Talán

Talán üzensz majd egy hulló falevéllel,
   Csak még kacérkodsz kicsit a széllel.

Talán szívedben sajog sok bánat,
   Csak én látlak mindig vidámnak,

Talán a múlton elmerengsz néha,
   Csak nekem számít a szó még ma,

Talán álmodozol csendes, nyári éjen
   Csak én vagyok, ki álmaidat féltem,

Talán lángolsz és perzselő vágyat érzel,
   Csak én vesztettem el a reményem.

Talán messzire sodort téged is az élet,
  Csak én kereslek örökkön téged,

Talán egy kő vagy az áramló időben,
   Csak én érzem, hogy szíved összetörtem.

A fehér farkas

Lassan, hangtalanul osont át a hídon. A délutáni nap álmosan verte vissza a fényt, a rideg acélon meg-megtört árnyéka…
       Vállain ült a Bánat. A hídon túl lassabban lépett, szinte már vonszolta magát. Mintha ezer év terhét vitte volna, haladva ki az Időből. Képére barázdát szántott a sok kín és fájdalom…
Láttam ahogy megsebezte az Élet. Már nem először történt, de ez a támadás lelkéig hatolt. Szemében mégis mindig csillogott egy halvány mosoly, valami egészen távoli fény. Időtlen idők óta ismerem, érzem és hallom őt, egy vagyok vele… ezer éve is talán.

       A tiszai hajó, csobbanásokkal hasította ketté a vizet…
Gondolatai régmúlt időkben keresték a megnyugvást… -a másik élete mintha az erdő nyugalmas csendjében telt volna el-, de az idő hatalmas szakadékokat szántott a helyére.
Egész napon át szikrázott a levegő, mégis az este, enyhe lágy szellővel érkezett.
Léptei ólomsúlyokkal haladtak a part felé, egy ideig állt, nézte a folyót, majd óvatosan leült a homokra, egy nagy kő mellé.
Éreztem, ahogyan eggyé olvad a természettel. Szerettem volna megérinteni és visszahozni a valóságba…
      A nyugati égbolton megjelent az első csillag is. Az Esthajnalcsillag! -gondolta.
Kinyújtózott a homokon, tekintete az égboltot fürkészte. Minden olyan idegen volt és távoli, csak a hold volt ismerős, a vén öreg Hold, ahogyan keskeny sarlóját billegtetve úszott az égbolton.
Súlypontja átlendült az illúzió, a kézzel nem fogható valóság vonalán. Megfutamodott a kegyetlen mocskos napok, órák elől, mert féltette apró emlékeit. Olyan elevenen érzett, hogy testi fájdalommá vált benne minden inger.
A lelkeket hívta, felidézni napokat, örömteli pillanatokat. Illúzió volt? Valóság?
      … az illúzió, ha tudatosan ápolják, időtálló kincs. A lélek sebeit gyógyítani képes.
A hold ezüstösen bukkant fel egy felhő mögül és átkarolta. Békés, veszélytelen gyöngédséggel telt meg a lelke.
Közelebb léptem hozzá… figyeltem arca rezdüléseit…
      … ha jósággal és önzetlenséggel találkozunk, legtöbbször értetlenül állunk, s ha mind ez egy emberben összpontosul, a találkozás pillanatában megrendülten áll előtte mindenki. De miért?
Az igaz emberek útja csalódások és göröngyös buktatókon át halad, de mert készek felismerni nem csak a rosszat, hanem a jót is, ezért találnak szüntelen felemelő és szívet melengető szigeteket. Ő megtalálta ezt, és érezte, kincset talált.
Sokszor belefáradt a szomorúságba és nevetni akart. Halk, melegzengésű hangján örülni hívta a megfáradt lelkeket.
Azt mondta mindig, hogy nem tud vigasztalni, de örömet okozni tudott. Háttérben maradva, mert nem volt fontos számára, hogy tudják… legtöbbször ez volt legkevésbé fontos.
      … nem az a lényeges, hogy kitől kapsz és mit, hanem az, hogy örülsz neki. – hallottam most is az oly sokszor elismételt szavait.
Különös érzékével -balga megnyilvánulásainak ellentmondva- mindig meg tudta látni a valóságot. Most is körüllengte valami derűs nyugalom.
Halálba taszító kínjaihoz adott erőt ez a derűs életforrás, megteremtődött benne a harmónia, akármilyen diszharmóniák is viharzottak elébe.
Szerette a tüzet, a fényt. Az alkonyégen vörösen izzó korongot, a bársonyos éjben a sötét mező egyik szélétől a másikig guruló, ezüstös fényével ölelő, simogató Holdat. A hajnali szellő lágy simogatását, a vadvirágokat, a lángoló pipacsos-margarétás mezőt. Válaszolt a rigóknak, feleselt a madarakkal, tarka pillangókkal kergette a Nap bujkáló sugarát.
      … mindenütt élet van. Rejtett szálak kapcsolnak életet élethez. Minden lélegzik, minden szenved.
Érezte a világ lelkét minden sejtjében, minden idegszálában. Mindazoknak tudott adni belőle, akik kénytelenek voltak tompább érzékkel élni. A csalódások okozta, szakadékba zuhant lelkeknek próbálta mutatni az utat. A szépség és a természet balzsamával edzette a lelkeket. Láttatta az Élet gazdagságát, hallhattad mellette a Csend hangjait. Kizárta a külvilág mocskát és magába fogadta az Érzést. Azt a nemtelen és kortalan érzést, amely megadja a szabadságot. Amikor a test nem börtöne a léleknek.
Felállt, árnyéka megmozdult a vízen. Egyre hidegebb volt a levegő, apró hullámok csapódtak a kövekhez. Aurája tele volt légköri villamossággal, valami tragikus feszültséggel.
A lelkek lassan lebbentek elé, s hoztak egy-egy gyöngyszemet, apró kincseket. Jöttek lelkek a régmúltból, régi életéből. Fények és árnyak, színfoltok imbolyogtak előtte. Sokat volt egyedül, de nem volt magányos. Erdő, folyó, madarak, virágok mind-mind a társai voltak.
      … a természettel találkozni és eggyé válni soha nincs túl későn, vagy túl korán.
Olyan régen tudta már ezt! Amióta szerettei elvesztését nem tudta feldolgozni megroppanás nélkül, s mert olyan emberek kerültek az útjába, akik alighogy megütötték az ember alsó mértékét: értéktelen ösztönemberek voltak. Rabszolgái a pénznek, az élvezeteknek, önmaguknak. Önzők és becsvágyók.
      … az emberek, legtöbbször túl korán, vagy túl későn találkoznak. Először amikor nem tudják még, hogy szeretnek, másodszor amikor már tudják, hogy nem szeretnek. A természettel soha nincs így!
Sokáig hitt az Emberben. Az emberekben rejtőző jóságban. Az életben, a holnapban, az önzetlen szeretetben.
Dermedten sütötte a kövekre a tekintetét és arcára kiült életének fájdalmas Pokla.
      … az igazság az egyetlen dolog, amiben nem hinni kell. Nem kell, mert van! Létezik. Mégis az az igazság, hogy nincs Igazság. Amikor szükséged van rá, nem találod. Nincs melletted. Micsoda ellentmondás!

       Az eléhullott gyöngyszemek koccanva gurultak a parton. Élesen hasító, hideg szél görgette őket a víz felé. Az Elmúlás szele. A szél felszakított egy régi fájdalmat is, a kétségek és bizonytalanság, az a régi rettenetes félelem és kín újra utat próbáltak törni.
Egész testében remegett. Szemében már nem égett a régi tűz, nem látszott az erő.
Tekintete végigsiklott a végtelen felett, mintha valamit keresne az égen… egy csillagot…
A nyugati égbolt felé haladó hold rejtélyes fehér fénye megcsillant a vízen, mint ölelő karok úgy nyúltak felé, és hívogatón mozdultak a hullámokon.
Elindult… biztosan lépett előre, egy pillantást sem vetve az apró gyöngyökre, a lábait felsebző kövekre… egyre bentebb… bentebb… míg elérte a hold ölelő sugarát. Tekintetünk egy pillanatra találkozott… nyúltam volna felé, de szeme vádlón villant, a farkasok összes vadságát és szelídségét egyszerre véltem benne felfedezni.
       Alakja hangtalan merült el, mint egy apró kavics, hullámot sem vetve a vízen. Nem mentem utána.
       A tiszai hajó halk csobbanásokkal hasította ketté a vizet.
(részlet)
- Gondolat foszlányok -

Utolsó ölelés

Nem érthetjük meg sohasem,
hogy miért élünk,
Titkok vagyunk, s egymásban rejlik
megfejtésünk.

A küldetésed, célod, végzeted,
a titkod, és megfejtése életednek
én nem vagyok.

A küldetésem, célom, végzetem,
a titkom és az életem...
Te vagy?

Érzem - méregpohár

már érzem, szememből lassan kiszökik a fény

puhán elszürkül minden, mint estefelé

a tárgyak is tétova homályba merülnek

karom sem emelem többé feléd

nem lebben már szó vidáman

elmosódik arcod a tájban

majd ha

elfogy

veled

a nap

nem látok

szemedben

sugarat

kezembe veszem a méregpoharat

Gyötrő önzések

A reményt és vágyat gyilkolom magamban
Mikor egyre közelebb kerülsz.
Itt ülsz a szobámban minden alkonyatban 
Kínjaidból hozzám menekülsz.

Ölellek féltve, lágyan simogatlak,
S Te ellököd fénytelen kezem, 
A végtelen sötétségbe vágyva,
Számolgatom a gyarló perceket.

Mennél és maradnál:
"Mit ér a szó? – kérdezed -
Forró könnyeid míg hullnak, 
Fényesedik fenn a Jupiter..."

Legurult az égről csendben a Nap,
Vörös fényét ma is lelkembe marta,
A féltést aggódó, fájó szívemben
Fájdalommá korbácsolta.

Ki vagy?

Tüzes vágyakkal szívemben ébredtem reggel,
Frissen, -repkedve szobámban- tettem-vettem.
Hirtelen egy sápadt arc nézett rám ijedten:
Ki vagy? - kérdeztem mosollyal ajkamon,
De nem mosolygott vissza rám,
Lassan mozdult, s elsimított
Egy ráncot homlokán.
Fürgén hajamba túrtam
E vidám reggelen,
Ő vad erővel borzolta haját,
Szemében félelem…
A hold sarlóján hintáztam éjjel,
Jó kedvvel, fényes szenvedéllyel!
Ő gúnyos fintorral, fáradtan nézett:
- Visszább a kedéllyel! -
Ragyogón süt a nap,
A lelkem tavasz illatú!
- Ne dicsérd a napot, 
Éjed lesz sanyarú. - 
Biztatom ezer csodával:
Legyél vidám, szelíd és jó!
Az arc görcsösen mozdul,
Szeme karikás, szomorú:
- Minden napod halotti koszorú. - 
Terhétől már-már összeroppanok,
Görbül sírásra a szám:
Ne szegd kedvemet…
S ő vicsorít: - Menekülj míg lehet!- 
Ránézek… lassan indulok,
Fejemre mélyen kapucnit húzok,
S fagyott mosollyal -a tükörből-
Visszanézek rám.

Segíts magadon

Megkésett vendég vagyok a világban,
Morzsák sem jutnak, üres a pohár,

Ölelő karok még marasztalnak, 
Utamon megpihenni csábít a Vágy.

Mámoros lélekkel a távolba nézek,
Merre indulhatnék az éj sötétjében?

Megroggyan lábam, köröttem árnyak,
Jelek az úton vérvörössé válnak,

Őrjöngve tépem szívem, ruhám, 
Hajnali rigófütty a lakomám…

Krisztus feszül az örök kereszten,
Segíts magadon, - szólott az Isten.

Versfolyam - Bújjatok még...

Bújjatok még, bújjatok csak

Rím-gyöngyű kristályos vizek
Erecskékbe folyva egybe
Növelve reményt, s hitet

Csacska szavak mozgatják ám,
Írd le azért, mert jó, ha tudod:
Öröm az eget ostromolni,
S szívembe elrejteni napod

Születésnapodra

Huszonhat éved múlt idő,
Emberséged öröksége.
Parttalan világod lángol,
Nincs helyed a pihenésre.

Nincs irgalom és lágy szavak
Fájó szűkölő magányra
Csillagon át a lelkedig ér
Az éter vad hullámzása.

Naponta álmodsz egy álmot,
Ízleled az éj csókjait
Holdfényt ölelsz meggyötörten
Eltitkolva a könnyeid.

Huszonhat éved megkövült
Örök csatázó gondolat
Hulló perceid kemények,
Elszánt légy, erős és szabad.

Míg mámorba kábulsz játszva
Sok vágyat sző köréd szíved,
Szorongató sötétségben
Egy kéz sem fogja meg kezed,

Menekülsz magad sajnálva
Szegetlen minden képzelet.
Reménnyel nézz a távolba
Akard túlélni a jelent.

Huszonhat éved a jövőd
Érezd, ha botlik a lábad,
Szemed friss szellő fürössze
S fújja életvitorládat.

Lásd az éj csillagképeit
Fájdalomtól ne menekülj
Szavak súlyát szíveden mérd
Örömet adj, soha ne kérj.

Fájó szíved gyötrő sebét
Én most átpólyálom lágyan,
Mindig érezd ha szeretnek,
Élj boldogan, életre váltan!

Igazság

Hiába minden vita, szó, beszéd,
Érvelések szikrázó éles fénye,
Ezer színét hiába ontja szét,
Megforgatván a sok kérdést
Hogyan és miért?
Mert úgy ragyog fel igaz arcát tartva
Végül mindennek tiszta fénye,
Hogy lelkünk legmélyén fogva tartja,
Szívünket némán alázatba hajtja. 
Egyszer majd minden árnyék lehull rólunk,
Ha az élet igazsága zeng,
S azon a csengő üveghangon szólunk,
Ahogy kristályok vésett fala cseng,
S csupa békült, szelíd mosolyt szórunk.
Minden kérdésre végső felelet:
Egyetlen arca lesz az igazságnak,
S úgy, mint tavasszal sziromlevelek,
A lélek friss virága
A végső órán tisztán lepereg.

2003. szeptember

Jó volt

Ahogy a vadász lép megóvva a csendet,
Úgy küldted felém néma sóhajod
Hulló levél sem zizzent, csak a fény cikázott
Nem vártad, hogy érezzem-értsem bánatod.

Jó volt veled a perc,
jó volt érezni, hogy élek,
jó volt meghalni Benned,
jó volt titkokat megosztani véled. 

Halkan suhanó árnyak, nesztelen léptek…
Hóban rejtőző lábnyomok… vad csaták… mámoros éjek…
Apró jelek, mik adnak, és soha nem kérnek…
Szavaid vergődő szívemben égnek.

Jó volt veled a csend,
jó volt sok néma pillanat.
jó volt, hogy Múzsámul szegődtél,
jó volt mikor szívemre vontalak. 

Árnyékba, fénybe hurcollak magammal,
Szorítom örömed, viszem -veszteném- terheid.
Könnyes szemed néz rám vöröslő alkonyokban,
Kék párával vonva be elfogyó napjaim.

Jó volt veled a Játék,
jó volt ahogy érintett kezed,
jó volt ostoba őrületbe esni,
jó volt… jó volt Veled.

Búcsúzni fáj

Hangod hullámokban rezeg agyamban.
Lelkem felsebzi egy szó
mely nem értem kiált
búcsúzni fáj… úgy fáj.

Morfiumtól részeg dáridó csendül fülemben
La Luna… La Luna… édes lüktetése száll
nincsenek érvek, játék az élet,
mégis úgy fáj… úgy fáj.

Bástyát von körém a csend,
még szívemben dobol minden szavad,
halkan peregnek le a könnyeim,
meg ne zavarják álmaidat.


2004.05.05. 13:30

Kétségek között

Egy ember ballag az éjben. 
Ha volna hely szívében, 
Egyszerre lépnék vele.

Szemében lélek sugárzik, 
Lépteiben dallam játszik, 
Táncolnék mindig vele. 

Karja ölelésre készen 
A semmit birtokolja éppen, 
Vagyok csillaga az égen. 

Csalódás terhe nyomja vállát, 
Reménye hagyta el, hívja párját. 
Terheit viszem vele. 

Zokogása robban, torkára forr, 
Mint késő őszön az elfojtott bor. 
Könnyeit törölgetem. 

Szomját oltani nem tudja semmi, 
Szállni vágy' és szabad akar lenni. 
Nem győzheti le senki! 

Ébredj

Őrült gondolat peremén, 
Mélybe zuhanva a lelkem, 
Harcot vív veled, elesten. 

Égető csókkal dajkáltál, 
Majd semmibe lökve játsztál, 
Te sem tudtad már, mit teszel. 

Emeltél karodba lágyan, 
Képzeleted én vigyáztam, 
Imádtál - és elhibáztam. 

Volt egy álmom valóságos, 
Nem éreztem, hogy halálos 
Elvesztünk és jössz velem. 

A káprázat tengerében 
Már azt hittem ez a végzet, 
Egy gondolat megigézett. 

Sosem vársz és én sem várlak, 
Mégis van mi összezárhat, 
A szavad hív, megalázhat, 

Mindent tűrni, mégsem lenni, 
Egy kicsit kell még szeretni, 
S hiszed, hogy már nem fog fájni. 

Magamra hagysz, én nem hagylak, 
Kiálts ki hát most zsarnoknak, 
Így kellesz még, így akarlak. 

A végtelen gyilkos éjben 
Itt vagy velem és nem félek, 
Látod: semmiséget kérek. 

Így akarlak ilyen lágyan, 
Vagy érzéket zaboláztan, 
Csak még szeress, nincs más vágyam. 

Rólam "képet festesz" bátran, 
Nálad lesz keretbe zártan, 
Én csak az álmunk őrizem. 

Ennyit kértem, s ennyit adhatsz, 
Álmodban még itt marasztalsz… 
Ébredj! - az álmod megtagadtam!