ha értenéd

végtelennek tűnő éjszaka
lüktető
utánad nyúló
énképet szétzúzó
örvénylő
idő

ha értenél

fülembe súgnál
egy szót
biztatót
nem keresgélnéd
összeszedettséged
félve

ha értenél

merészen
sarokba dobnád
perceid elszakadt darabját
és mondanád
ahogy tomboló orkán
szaggat fákat

ha értenéd

mennyit ér a szó
a suttogó
a tomboló

Voltál...

lágyan simító kéz, bódító szavak,
a karomban tartva megálmodtalak;

fényév távoli arc, part nélküli tenger,
bőröm alá karcoltál fájdalmas jellel,

tomboló tűz voltál a vaskarmú jelenben,
felégettél mindent, mi életet jelenthet.

keserve(r)sek

szárnyalás
vér-pipacsos mezőn
már elmúlt a május
kérésznyi szárnyalás
perzselő láng a nyár

elpazarolt évek
szárazág-iszonya
az aranyló ősz
hosszan nem időz


csillagok
csillagszemed rejtett gyémántot keres
repülő éjeken felvillanó fényt

a hulló csillagok szeretet-darabok
lélek-szövetbe szőtt apró angyalok


könnyek
lelked fény-barlangjában
egy halk hang még hívogat
karod tárod - ölelésnyi mozzanat -
elbocsátott képzelet-madarad
gyöngyökké vált könnyei
örvénylő mélybe hullanak


angyalszárny 
sejtjeidben míg forróság pezseg
elfogyó nyár felhősödő eged 
a csúcson fenn már tüdőd zihál
száraz avarra eső szitál

csontváz léted bevonja dér
rideg önkínzó csend a tél
lassú pelyhekben hull a hó
angyalszárnyra lágy takaró

Neked - Idősíkok

nem temetheted 
magadba
mindig visszatér
mint az óbor 
részegít
s oltja éhed 
mint utolsó 
karéj kenyér 

görnyedve
dideregve
osztanád meg
önmagad
fájdalom csapdában
vergődsz
gyilokvermed 
szétszakaszt

hevülsz 
nem menekülsz
dadogva 
szól a szád
valóságban élhető
káprázatos
percekre
vágysz

elvérzett 
szomorúságban
főnixként 
újjá születsz
repülsz repülsz
s távolodva 
köddé válik
... a kis sziget 

egyedül - Ober Enns

hullámok simítják 
mellemet
érzem sziklákat 
görgető kezed

lelkem barlangjában
rejtélyes elemek 
perzselő tüze
itt hagy egy beégett jelet
emléknek
szépnek 

élet ígéretének 
ajkamba haraptad
bőrömbe martad 
a néma végtelent

karomba vonlak
óvó mélyemben elmerülsz
és ebben a kibonthatatlan 
ölelésben ringok
a bánat tengerében

tengeren - Ober Enns - Petrovac - 07. 27.

Keresem

mielőtt megölne a csended
még kutatom 
milyen istenek laknak benned

a holdra feszítettelek
lássam hitt tisztességedet
s homlokod mögött hagytam
minden hömpölygő sugarat

hűtlen vad köröket róttál
szunnyadó parázst' tapodtál
szerteszét szórt izzó vágyad 
avarban elkapart bánat

perelj hát velem magadért 
egy boldog szép pillanatért
éj tömbjének súlya alatt
is halljam elhaló szavad

mielőtt a halál karjába venne
még keresem
milyen istenek laknak benned

Trópus-illat : Álom-4

Mezítláb futok eléd, pille könnyű most a lábam,

lelked virágát álmodom, azúrkék csend a vágyam.

 

Nyugalom vagy, béke, csipke-felhőkből vetek ágyat,

jelet karcolsz az égre, csellel oldod néma számat.

 

Szavad méz, finom nektár, fáradt lélek édes étke,

elhoztad a Tejút fényét, léted szívembe vésted.

 

Ott, hol karjaink szétválnak, csillagok hullnak a mélybe,

ha majd jössz, utat mutatnak a trópus-illatú éjben.

Ködfátyol

gyorsan múló 
érzéki szeszélyed 
ködfátylas 
holdamra feszít
hiányod az éjben 
visszatér
érzem tested
melegét

könnyű-könnytelen lépés
másik dimenzió
elmúlástól lopott
éber álom
széthasított vágy
bevetett ágy

egy dal kísért 
s az érintés
őrült emlék lüktet 
ereimben
küzdök 
balga végzetem ellen
vérem 
kigyúlva földre hull 
a végtelenben 
találkozunk
lelkünk
gyászosan összesimul

csillagban vadvirágban 
voltál vagy képzeltelek
a láthatatlan szálak
kitéphetetlenek

erőtlenül küldöm 
a morze jeleket
lelkemben 
fáradt fájdalom
szívemben
csikorgó hideg
nem számolom 
a múló perceket

Végül

édes illattal telt meg az este
nyugodt a táj 
szél sem rebben

a távolban 
egy fénylő csillagot 
keres szemével
ott találkozott a szenvedéllyel
álmodott szeretett
egy érzésért a lelkét adta el
szép volt a dal 
nyíló szavak... 
mint madarak késő ősszel
elszállt a szó is 
egy végső öleléssel 

poszáta cserreg messzi fűzfaágon
szíve végül megdermed 
a fagyos hiányon

Zsoltár 11.-15.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám, 
Látod, sötét köröttem a világ. 
Fényre vágytam, szereteted kértem, 
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Egyszer, régen, bolondul szerettem, 
Elvetted őt, lázongtam, nem hittem, 
Szégyentelen pokolba taszítva, 
Hagytad fájó szívem megtiporva. 

Homokköveket emeltél körém, 
Özvegységem fátylát tetted fölém. 
Páros rímet papírra karcoltam, 
Lelkem küzdött, démonnal harcoltam. 

Napok martak, mint éhes hiéna, 
Álmaimban gyötört egy kiméra. 
Kérlek Uram, legalább nevessél, 
Ne szenvedély pórázára vessél.

12. zsoltár: Meghasonlott falevél

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
A sors megannyi kínt szabott ki rám.
Te nem enyhítetted bűnös lelkem,
Legtöbb vigaszom a fényben leltem.

Falevél voltam, szél játszott velem,
Csendben meghasonlott az életem.
Halk szavaim nem hallottad mégsem,
Semmiség volt, amit tőled kértem.

Uram, félelmed tiszta és örök.
Sötétségben darabokra török.
Akár kemence tüzében égjek,
Hitem nélkül te mégse hagyj, kérlek.

Ne vedd el a fényt, leszek én bármi,
Derítsd szívemet, mutasd hibáim.
Áldani fogom mindig a neved,
Szeresd ezt a kis hulló levelet.

13. zsoltár: Szívem tisztessége

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Súlyos bilincsed nehezedik rám.
Elzárkózol zsolozsmáim elől,
Hideg vermed kígyófészke megöl.

Mormolom imáim meggyötörten,
Vaksötétben, csontom összetörten.
Keserűség, mivel jól lakattál,
Szégyentelen szavakkal itattál.

Tőled függ a jó is és a rossz is,
Olthatatlan vágyakat ne ossz ki.
Igéimnek bolondult értelme,
Sóvárogva várja a kegyelmed.

Egyetlen betűm se legyen méreg,
Uram, segítsd, ki engem nem értett.
Látod pőre lelkem fájó mélyét,
Ne hagyd veszni szívem tisztességét.

14. zsoltár: Emelj a fénybe

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Fény legyen végre az egész világ.
Kacajt hallassak, könnyet ne ejtsek,
Engedd, tisztán, őszintén szeressek.

Adtál érzést. Most haldoklom érte,
Örvénylő mélység rettent, s a vétek.
Ki ő, ki fölém szivárványt festett,
S karjában tartott, fázó elestet.

Elveszett lélek, vagy tiszta gyermek,
Kit fényszikraként szívembe rejtek,
Vagy vágyott szépség végállomása,
Sötét világom rövid áldása.

Talán vágynak emelt hazug oltár,
Szenvedéllyel bélelt édes kaptár.
Ne taszítsd mégse hozzám a mélybe,
Emelj fel hozzá, emelj a fénybe.

15. zsoltár: Életem egén

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Ne szabj ki még több büntetést reám.
Elvettél mindent, mi még éltetett:
Szülőt, társat, imádott gyermeket.

Felégetted életem, otthonom,
Ne hagyj remény nélkül a romokon.
Áldd a barátot, s kiket szeretek,
Hagyd, a fény legyen féltett kedvesem.

Elszomorít ez a sötét világ.
Nincs itt egyetlen szál csillagvirág,
Kóró, szarkaláb, pipacs, nefelejcs,
A Hold is csak bágyadtan szendereg.

Engedj álmodni, hagyj fényben élni,
Szeretni mindig, csak ritkán félni.
Mosolyom legyen egy falat kenyér,
Láng pajzs legyél életem egén.

Önámítás

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
kvantum és önámítás

hat rám a gyorsító erő
égek
míg titokban fájsz és forrón érzel 
érte
csendesen fájok magamnak
érted

a víz felett 
párán át látom - 
Istenem, miért nem bánom -
túl a parton 
őrült mámorba zuhanva 
téped a ruhám 
hasad a kelme 
az elme 
egy igazért kiált
túl a parton 
nincs pardon 
mea culpa
könnyű és illanó 
mint a pókhálófonál

visszatérek 
a víz felett 
papírmadarak szállnak 
szárnyszegetten
vágyak üres szavakkal hálnak 
elveszetten

hazugság ketrecbe zártan
szomjas-éhesen
nézek az üres távolba 
sebzett-véresen

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
telihold, csillagok és önámítás


Nietzsche szerint, amit az ember másoknak hazudik, 
elenyésző semmiség amellett, amit önmagának.

Kiábrándító

Tiszavirág pillanat, perzselő lángok.
Perzselő lángok közt lejtett táncok,
Lejtett táncok, csillagfényes estek.
Csillagfényes estek, a semmibe vesztek.
Semmibe. Vesztek fényes álmok, vágyak.
Álmok, vágyak, törött szárnyakon szálltak.
Szárnyakon szálltak csaló képzeletben.
Csaló képzeletben, zenitjén az égnek,
Zenitjén az égnek, őrült valóságnak.
Őrült valóságnak örvénylő mélysége,
Örvénylő, mélysége sötét titkokat rejt.
Titkokat rejt a bennrekedt szó. Kiábrándító.


2018.05.30.

a vers műfaja: Epiploké -  (Mensa feladvány)

fázik a lelkünk

virágok szirma földre hull
arcom az éj sötétjében 
még kigyúl

megérintelek
mélyedből 
dallamok rezgenek
fogvacogtató
fagyos csillagok

testet rázó
haláltáncom
könnytelen
ezen a színpadon

fázik a lelkünk

fehér lepel
hófödte rét
reszket a csend
süvít a szél

Hattyútánc

édes szóban
keserű betűben
kerestelek
igazban és hitszegőben 
hajnali sugárban
tiszta forrásban
kíváncsiságod 
örök vágyában

meg kellett találnom 
a fekete hattyúmat
szenvedély démonát
vágy forróságát
düh rombolását
szárnyak nélküli zuhanást
fájdalom gödrét
szerelem hitét
fényt a sötétségben

felszabadítani 
a leláncoltat
az ösztönöst
a meg nem éltet

megtaláltalak
elvesztem benned
magadnak meghagytalak

tengerkék maradt az ég
a telihold is mosolyog 
csak
szemünkben zsugorodnak
a szikrázó csillagok

Semmi

Ugye látod,

semmi nem történt,
a régi maradtál, én is a régi,

kozmikus határtalanságban
hordozórakétáink leváltak,
növelve a hideg távolságot,

ujjbegybe rejtettük vágyunk,
csak árnyas szemeinkben
villantak tétova, őrült álmok,

beolvadtunk a végtelenbe,
lelkünkben mágneses bűvölet
szárnyalt egyre fentebb...

a régi maradtál, én is a régi,
semmi nem történt,
ugye látod?

Kívánj

Nézz a teliholdra
kívánj valamit
kívánd azt
mi biztosan boldogít
kívánj 
nyugalmat
éjszakádra békét
nappalokra a tisztaság fényét
ölelő karok menedékét
hogy ne kelljen soha
szárnyszegetten élni
s a holnaptól 
már ne kelljen félni
kívánd
penészes álmaid
hazug mesék felejtését
s hogy ne csalódj 
minden találkozásban
mikor a szerelem roncsain
karjaid kitártad
kívánd
hogy bűntudatos
szavak
ne hagyják el szádat
kívánd
hogy igaz emberként 
élni tudj
ebben a rideg
elveszett 
világban.

(I)gazság

Igaz
szót mondj
ne hagyják el szád
galád mondatok
lehet fájni fog
de
nagyobb fájdalom
mint a csalfa szavak
melyek elmét bontanak 
és 
felébredve
eszmélsz rá
hogy minden betű
hitvány nappalok
vörös ködébe burkolt
szóhalmaza volt
annál 
nincs bántóbb fájdalom. 
Igaz szót mondj
mert ha fáj is az igazság
sokkal jobban fáj 
a 
gazság
féligazságok nincsenek
ne veszítsd el megőrzött
kincsedet. 

Ne kopogtass

ne 

kopogtass

gyere

jöhetsz bármikor 

mint régen

amikor még a csillagokat 

számlálgattuk fenn az égen

nem volt előttünk viharos felleg

s minden csoda azonnal kellett

lehullt csillagunk már nem ragyog

én sem a régi vagyok

kulcsod illik még a zárba

- szerelmednek volt nagy az ára -

minden más még a régi

porrá égtem

csak a 

szeretetem 

fénylik.

Játékszabály

 

Kulcsod fordult a zárban,

nyitottad rozsdás kapum.

Pajkosan hívtál játszani,

messzire dobva vértjeinket, 

futottunk végtelen réteken át,

forrásvizet ittunk egymás kezedből,

táncoltunk hamvaszöld mohán.

Pillanatba sűrített vággyal

égtünk és olvadtunk 

az éj bársonyába,

s gyönyörtől kifulladva,

mezítelen hulltunk a fűre,

bűneink terhe mellett

ébredtünk új derűre -

izzó nyarat várni,

semmitől nem félni,

rozsdabarna őszben

már tavaszt remélni,

"a játszótársam,

mondd, akarsz-e lenni?"

Nem kósza álom volt,

régen megszerettelek,

hangod most is hívogat.

Nefelejcs szirmait

szórtad elém

és nem mondtad el

a játékszabályokat.

Tarisznyádba

megnyesett szárnyaid

mikor kitárod újra

utadba semmi ne álljon

szabad légy' 

ne élj kárhozatba hullva

az istened vak

te mégsem vagy összetört

tékozló fiú

tiszta tenyeredre 

tettem a lelkem

"nézd lelkemet, e folytonos remegést, 

nézd lelkemet, hiszen ez a te lelked, 

hisz nyomorult testembe te lehelted!"*

most hát

szárnyalj repülj

utad kísérje

korlátlan derű

akaratod legyen

kivédhetetlen fegyver

amit nem kapsz

azt erővel

továbbra se vedd el

tarisznyádba teszem még

szívem egy darabját

előre nézz

érezz

szeress

a világ egy illúzió

te magad vagy

a csillagok

a föld a hold a víz

minden mit elbírsz

kitárva szárnyaid

röpülj hát felhőkön át

hívogat rejtelmes messzeség

- tudod, fáj ha mégy - 

mégsem mondom: maradj még

*Részlet - Szabó Lőrinc: A tékozló fiú csalódása c. művéből