Csak a csend maradt

Csak a csend maradt,
a virágzó cseresznye ág,
a fáknak ritka lombja,
az üres hintaágy.
A tejút íve,
a fénylő telihold,
szemeid csillogása,
izzó hajnalok.
Csak lázas sóhajod
mi itt maradt nekem,
párnámon egy illat,
s remegő szíved.
Boldog mosolyod,
mikor szállsz-zuhansz velem, 
a hangod, mely hívott szelíden.
A páncélba zárt szenvedély,
ezeregy éj, az elárvult magány.
Csak a pillanat maradt.
A léted, a lényed
- mely enyém sosem volt -,
Tiéd a jövő, enyém a múlt.
Csak egy villám,
- mi átjárta minden porcikánk -
s kicsorduló vágyainkkal
a végtelen halálba 
hullt.

Vészfék

Nézek a robogó vonat után,
szememben titkolt gyengeségem
legördül arcomon…
fáj…
… sose bánd…

túl sok a "nem lehet"
határt szab az ész,
a szív magánya
megremeg,
átjárja érzékeimet
a láng,
imbolygó árny
suhan
fényed után
és nincs segítség,
- mint mikor
gyomrod kikezdi az éhség,
és egy falat kenyér
elég -,
a kín átjárja
minden porcikám,
az idő rozsdája lepereg,
egy szó…
mégsincs vigasz,
a vonat robog veled…
a vészféket meghúzni
nem lehet,
… sose bánd…

… megyek
az ész és a szív gyilkos játéka
vérző sebeket ejt lelkemen,
- utoljára öleltelek -
jöttél,
elengedtelek.
- nincs értelme küzdeni -
tudod te is… tudom én is…
nem kapok levegőt…
egyedül vagyok…
megyek…

Távoli vonatfütty olvad a csendbe,
évek gördülnek lábaim nyomán…

esti szellő ölel,
- éleszti érzékeimet -,
a fák lombja fülembe susog,
vállamon egy bogár hagy nyomot,
a nyugvó nap lágyan simítja gerincemet,
virágszirom pihen mellemen,
és az ég túlsó peremén
felbukkan a Hold.
Véget ért az út.
…

Még érzem

Tavaszt álmodtam 
karjaidban 
azon a
holdfényes 
éjszakán,
még érzem lágy 
érintésed,
még meleg az ágy 
bőröd nyomán. 
Kételyeid
csókkal simítottam,
vergődő lelkem 
lelkeden pihent…
Csendesen szerettelek.
Szívdobbanásunk
ne hallja senki meg.

Nincs kiút

Fáj ez a csend…

Ez a mindent átszövő
Szótlan semmittevés. 
A félreértett félszavak
A sok-sok csüggedés, 
Fáradt vagyok küzdeni
Szeretni már kevés. 
Szemtől-szembe
Szegezd rám fegyvered
Gyorsan ölj, ne fájjon,
S taszíts magadtól el.
Labirint' ez a kín, 
Ahonnan nincs kiút
Elár(v)ult lelkem
Vergődik, sír, sikolt…

Odaát majd megpihen. 

Telihold

Gyere! 
Fogd a kezem,
kéklik az este
s a horizont felett 
messze az égen
a telihold ragyog. 
Nézd!
Ajka félig kitárva,
vén szemén 
a bánat fekete oszlopa 
árnyékot hagyott.
Ne félj,
biztos menedék
ezer éjen át,
segít feledni 
létet,
könnyűvé 
varázsolja 
a halált.

2007-02-01

Tarts meg Magadnak

Gyulladnak csaló, villanó fények,
Millió szeme virraszt az éjnek:
Betűk kattognak, bús szavak fakadnak…
Tarts meg Magadnak!

Legyen bár tiéd a világ kincse,
És utad is virágszirom hintse,
Ha téged talán mások is akarnak 
Tarts meg Magadnak!

Hullanak könnyek? Rád szakad átok?
Életed immár sötétnek látod?
Elsodor vad ár, a felhők szakadnak?
Tarts meg Magadnak!

Omlanak sziklák, pusztulnak népek,
Pusztulnak rosszak, pusztulnak épek,
Polipkarja van a búnak, s a bajnak 
Tarts meg Magadnak!

Sorsod legyen dús vagy elátkozott,
Napod kelőben vagy leáldozott,
Fejedre babér hull vagy eltaposnak 
Tarts meg Magadnak!

Az Idő vize

Fedte testét hármas ércburok.
Az elárvult hűséges hunok
A folyónak medrébe vitték
Örök nyugovóra tetemét.
Múltak évek, hosszú századok,
Folynak, folydogálnak a habok;
Az utókor fárad, ás, kutat,
Ők megóvják híven titkukat,
És nem tudja senki meg soha,
Hol pihen az Isten ostora.

A világnak rendje néha torz,
Néha fáj az élet és a sors,
És érzem, hogy én is úgy vagyok,
Mint a régi, legendás halott:
Mély folyómederben, rajta sír,
Velem örök élet búja sír,
Megy fölöttem az idő vize,
S nem tud rólam senki, senki se…
Ti tudtok rólam, Apám és Anyám,
Pedig hamvatok már messzi jár.

Mi szép még

Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol. 
Ez az őrült zene agyamban zakatol, 
Formál, széttép, majd összerak. 
Elvesztettél, én megtaláltalak.
Iszonyú űr tátong az évek helyén, 
Becsapott élet, szélén szakadék, 
Omladó kövek talpaid alatt, 
Zuhansz… miért nem óvtalak? 

Emlékezni most édes keserű… 
Nekem múlt fest színesre napokat, 
Hajnal voltál, éj és gondolat, 
Rám csukódtál, hogy kinyithassalak. 
Tűz voltam, láng, perzselő, 
Nappalodban fény, éltető erő, 
Barlangból kitörő zuhatag, 
Haltál és születtél gyönyörök alatt. 
Keserű mostanra már a méz, 
Sem szó, sem vágy, mely megigéz. 
A szív százszor is meghasad 
Az ördögnek adtad el magad. 
A bűn járja át minden percedet 
Örömödben a lélekhúr néma lett, 
Üvöltve menekülnél önmagad elől, 
Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl. 
"Mi szép még?" Te választ nem vársz már. 
A pokol forrongó bugyra vár… 

Menj, csak menj, a kezed elengedem. 
A zene halkul, vadul kalapál szívem. 
Háborgó szégyent űzök el magamtól, 
Romokban életünk és én hagyom… 
Ülök némán, meghalt a gondolat 
Mi szép még? - kérdezem akarva, akarattalan. 

A Csend

Érzed, hogy nő bennem a csend?

Nem távolodva, nem közelítve,
jelet hagy örök időkre,
lélegzetnyi rándulásban
megfeszül a múló vágyban,
fájdalom ívébe zárva
kulcsolódik elmúlásra,
üvöltene, törne zúzna,
nem élhet semmibe hullva.

Érzem, hogy nő benned a csend…

Lángok között

Ma veled szerettem volna lenni
Egy napot, egy éjszakát
Remegve-rejtve beszélgetni át,
Csendben a szemedbe nézve
Megfogni két kezed,
Átölelni és füledbe súgni:
Még… még kicsit maradj velem…
Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
"Farkasokkal táncolni" délben
S csodálni a teli Holdat éjjel.

Ma veled szerettem volna lenni…
Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
Szárnyaink szélesre tárva
Repülni fel… felhőkön át a magasba,
S zuhanva, testünk összeforrva
Merítkezne elfutó habokba… 

Ma veled szerettem volna lenni,
A melledre hajtani fejem,
Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
Mint banánra a héj forrni köréd
S utad vigyázni, melyen célba érsz. 

Ma veled szerettem volna lenni,
S nélküled magamban-veled vagyok.
A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot… 
Ó, én ostoba! Arcul csapott a Sors, 
Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
Lelkemben fényre vak félelem vibrál
Öncsalásom csillaga lehull
Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
Szemeim könny borítja s szívemben veled 
A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

2005.10.16. vasárnap

Neked...

Te éltetsz és adsz erőt,
Életre hívod a csüggedőt.
Szemedben látom a Nap sugarát
Megyek veled egy égi hídon át,
Mert vagy nekem mementó,
Ezer földi jó,
S mert jó volt veled a rejtelem,
Szívet simító szerelem,
Perverz gyönyör és vad csata,
Melyben nem szól az idő szava, 
És semmi ehhez nem fogható,
Több jót akarva sem adható.

…

Maradtál perceim csarnoka,
Az érzéseknek hadnagya,
Ha itt vagy érzem élni jó,
S nem látomás gyötör
Nem égiek adta jó, 
Csak egy megkésett szerelem
Mely maradt ezer gyötrelem,
De általad érzem mi oly' jó,
S hogy Te vagy…
Ez semmihez nem fogható.

Lehetnék új szerelmed hírnöke, 
Örömeid gyökere,
Egy hang mely elkísér
Amikor leszáll az éj…

Lehetnék… érzem én,
De az öröm csak vak remény. 

Az Idő most is közbeszólt,
Kaszával virágot tarolt,
Égetett erdőt, réteket,
Kettévágta az életet…

Álmokat feketére festett,
Kőbe örök jeleket vésett.
Minden, mi szép volt emlék maradt,
Titokban őrzi a csókodat.

Titokban őrzi a csillogást,
S hogy nekem nem maradhat más
Azért van, mert az élet mostoha,
S belénk mart az Idő vasfoga…

De szárnyakat adott a szerelem,
Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
S veled szállok most tova
Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.

Hátrahagyom az éveket
Megőrizve mi szép
s jó volt nekem veled…
s talán Neked… velem.

Csendes őszi eső

Szavaim 
halk esőcseppjei
verik a lelked 
bezárt ablakát
és nem érted meg 
te sem soha,
e szürke gyöngyök 
szomorú dalát.
Lágyan peregnek a
bús csendes cseppek
végig csókolják 
a hideg üveget, de
résre lelni, lelkedig
hatolni az én szavamnak
soha nem lehet.
Csendes őszi eső, 
semmibe hulló könny 
az én szavam, 
bús álmot álmodó
szürke felhő
vagyok magam.
Kacagó napsugár
a mások nevetése
én neked csak
könnyeket adok…
simogatják
a hideg, 
csukott ablakot.

Megőrizlek

Enyém a
   pillanat, a bőröd, a vállad,
Enyém vagy
   mikor csókra kínálod szádat,
Enyém most
   hangod remegő varázsa
Enyém ma
   kezednek érintő lágysága,
Enyém a
   lelked szárnyaló világa
Enyém a
   szavad: "imádlak drága"!

Enyém a
   jöttöd, ahogyan mindig vártalak,
Enyém a
   perc melyben ringattam álmodat
Enyém az
   ölelés, még ölemben érezve vágyadat.
Enyém a
   létben a röpke fény, a nyár és az éj,
Enyém a
   sóhajod, a lángod, a szemed és a kéj,
Enyém lett
   a titkod, hogy őrizzem én…

Enyém…
   a szív, mely érted dobban és megszakad,
Enyém
   az elme mely meghasad, ha megtagad!

2005-06-16

Csillogó illúzió

Csillogó illúzió 
Egy rebbenő pillanat…
   Minden holnappal 
   Becsapom magam.

Láttam könnyű szó mögött
Fel-felvillanó reményt…
   Lehunyt két szemed 
   Simítottam én.

Égő testem ringattam 
Remegő szíved felett…
   Hitetlen hittem
   Mindez jó neked.

Adtad biztató szavad
Félve moccant az idő…
   Játék volt tudom,
   Vízbe dobott kő.

Szép szavak hullámain
Percekbe zárt szerelem…
   Minden ami volt
   Örök rejtelem. 

Nem kell kegyes hazugság
Rideg valóság helyett
   Egy kedves mosoly,
   Melyben eltemetsz, 

Egyetlen őszinte szó,
Tudnod kell, most többet ér 
   Mint fáradt szívnek
   Az áramló vér. 

Álomtalanul

Itt voltál velem bebugyolálva.
Kibontani voltalak csak gyáva,
Fényed szórni szét az éjszakába.

Semmikor nem ölel vágyó karom,
Nem érted meg e balga bánatom,
Lelkemben csillag gyúl, s fájón kihuny…

Mindig így vagyok álomtalanul.

Napok

Tegnap…
A tiszta szívűek boldogok lesznek,
Örök fényességre majdan megszületnek.

Ma…
Tegnap: lesz, holnap: volt.
A múlt áll előtte fénytelen jövőnek,
Percei fájó pillanatokra törnek.

Holnap…
A beborult égen két fényes csillag
Egymást átkarolva a semmibe hulltak.

Változatok

Az ember képes darabokra törni, 
Száraz levélként a földre lehullni. 
Kellene néha egy odúnyi hely, 
Ahol a szíve megnyugvásra lel. 
A fejét lehajtva pihenne árván, 
Nem állna többé borús múltnak árnyán, 
Magába zárva ezer szépséget, 
Révedezve hinné a meséket.

Az ember képes mindent elfeledni, 
Kezét tördelve többé nem szeretni. 
Kellene néha egy tenyérnyi hely, 
Ahol a szíve is gyökeret ver. 
Vad lejtőkön is meg tudna már állni, 
Nagy viharban a derűs égre várni, 
Cudar keservét eldobva bátran, 
Harcolni végre életre váltan. 

Az ember képes oly nagyon szeretni, 
Lelkét kitárva adni, de nem venni. 
Kellene néha egy nyugalmas hely, 
Ahol az eszét használnia kell. 
Szemét is kinyitva állni a talpán, 

Ajándék - Nessus ing

Eljött a Sors hozzám, 
váratlanul éppen, 
ajándékot hozott, 
- meglepetés képpen- 
pillangós masnikkal 
körülkötve szépen. 
Kibontom a dobozt, 
mit rejthet a mélye? 
Gyönyörű ing benne… 
Pont erre vágytam! 
A Sors keze nyúlt 
a "márka" jelzést 
eltakarva, lágyan 
rám teríté ingét, 
kéjesen mosolyog: 
"Viseljed sokáig, 
pontosan rád szabott!" 
S el is tűnt már gyorsan, 
mint akinek itten 
semmi dolga nincsen, 
csak véres kéznyomát 
hagyta a kilincsen. 
A Nessus-ing rajtam, 
azóta is hordom, 
- kentaurnak vére 
kínnal ölő méreg - 
ez lett az én sorsom.

Üzenet

Már nem hallom, hogy Kalevalát, 
Vagy Rigvédát énekelsz. 
A hitem magamban hordom, 
Istenek nincsenek velem. 
Korán vagy Biblia, 
Mohamed vagy Jézus, 
Eposz vagy himnusz, 
Füleimnek egyre megy. 
Ábrahám Istenét imádod, 
Vagy az Armageddont várod, 
Talán Babilonban lelted halálod… 
Engem csak az Igazság érdekel. 

A csend

Érzed, hogy nő bennem a csend?

                     Nem távolodva, nem közelítve,
                     jelet hagy örök időkre,
                     lélegzetnyi rándulásban
                     megfeszül a múló vágyban,
                     fájdalom ívébe zárva
                     kulcsolódik elmúlásra,
                     üvöltene, törne zúzna,
                     nem élhet semmibe hullva.

Érzem, hogy nő benned a csend…