Holdfényben

Mily’ pajkos volt ma a Hold
udvarán sok vidám kobold

bújócskát is játszottak
kék villámmal ugráltak
gonoszkodtak nevettek
kicsit esetlenkedtek

Mily’ pajkos volt ma a Hold
szép mosolyában a kobold

csillagokkal labdázott
nem bánta hogy elázott
rút kis felhő takarta
a mosolyát akarta

Mily’ pajkos volt ma a Hold
szemén a két huncut kobold

fenyő csúcsán megálltak
fényszikrákat dobáltak
tájat vonva aranyba
bújj ide karjaimba

Mily’ pajkos volt ma a Hold
láttam én, te, s egy kis kobold.

2018.04.30. (telihold)

Paradoxon - Villonnal

kivérzett napjainkban 
dimenziókapukon 
átvergődve szálltunk 
görbítve tér-időt 
kiszakadva a létező 
rideg valóságból
        
fakult énünkkel dacolva
lélegzetvisszafojtva 
rohantunk vesztünkbe 
ezer szilánktól sebzett
lelkünk dédelgetve
bízva a véletlenben 
        
illúziókat tagadva
eszeveszett iramban
határainkat feszegettük 
már vissza sem nézve 
nehogy sóbálvánnyá 
válva essünk térdre
        
voltunk szelídek vadak 
ösztön és vasakarat
harcosok fegyvertelen
jók és kegyetlenek 
s mert türelmünk végtelen
gyűlöljük mikor várni kell

***

"Semmit se bánok, s ami sose kellett
Kínnal mégis csak olyat hajszolok; 
Lázongva vallok törvényt és szabályt
Mert befogad és kitaszít a világ. "  (Részlet Francois Villon: Ellentétek balladája-ból)

Az arc

pár szótól felszabadultan
hallgatni is megtanultam
ritkán fáj a hideg közöny
túllátok a szálló ködön

életünk valóság-látszat
tragédia ami átszab
örvénylő víz szürke habok
mindenkitől távol vagyok

jeges hullám rideg halál
széttépnek marnak mint a rák
kagylóhéjban fehér homok
arc mögött az arcom konok

2018. 04. 25.

Menj, ha menned kell...

Mint anya újszülött gyermekét, 
rongyos lelkembe pólyáltalak, 
mert dideregtél, fáztál, féltél, 
lángoló szívvel tápláltalak. 

Szemedben csillagok ragyogtak, 
virágszirom volt a nyoszolyád, 
örömben, fényben fürdettelek,
szép színes gyöngyöket szórva rád. 

Te nőttél, gyorsan gyarapodtál, 
fagyos kis szíved kiengedett, 
szétmálló takaród lerúgtad, 
felejtetted az éhségedet. 

Menj, keresd a jót, a szépeket, 
oltalmazzanak kedves szavak, 
tanulj játszani, szeress bátran, 
ne veszítsd el soha önmagad.

Maszatos szeretet

... amim még volt, azt mind 

mind neked adtam, 

lelkem 

ép darabját, 

a szívem 

magasztját, 

nyugalmam 

és 

békém, 

s mert szomjas voltál, 

rövid szertelenségem 

végén

higgadtan 

a feltétlen szeretet 

cseppjeit 

gyűjtögettem

maszatos tenyeremre, 

friss forrásvízzel 

hűtve, 

igaz szóval 

édesítve, 

hogy végtelen 

messzeségbe láss. 

S most mégis

kiszáradt a szád, 

nem hallasz, 

nem látsz.

Mondd, 

lemostad a tenyerem

hogy tisztának láss, 

megtagadva a tér és idő

kontinuumát, 

vagy betépve, 

némán táncolsz tovább

a kozmikus rengetegben, 

mert valami bánt.

Két perc odaát

... mosolyogtál
és fogtam a kezed
mint akkor, utoljára...
... "visszajött"
súgta a fülembe
orvosom,
s én
nem éreztem
hálát,
hogy itt vagyok.
Oly' könnyű
voltam és derűs,
itt most fázok
és mázsás súlyok
nehezednek rám.
Élek,
de úgy érzem,
ez az élet
az igazi halál,
jobb volt odaát.

04.16.-04.19.

Ma még...

ma

jött a Halál

hatalmas volt

takarta 

a fényt a Napot

...

szeme sötét mélység

itta magába féltett vágyaim

a holdat s minden kis csillagot

kezében vadul markolva álmaim

kaján vigyorral szólt:

kereslek máskor...

majd hirtelen eltűnt

itt hagyott

04.18.

Sziluett

Ismeretlen 
fájdalom ölel át, 
kicsavart gerincemre 
szögezted 
hulló 
csillagaid 
sugarát.
Félkómában 
fekszem a fűben,
köröttem 
pitypangtenger virít, 
sárga tűszirmai 
bevérzik lelkemet,
míg égre rajzolom
sziluettedet. 
Ki nem mondott
szavaid öncsonkítanak, 
szürkére festetted 
piruló arcomat, 
könnyelmű csomót
kötöttél
két megoldás és 
egy ölelés között,
amikor téged
magány üldözött. 
Már csak a dermedt 
tudat kínoz minket, 
tegnap, vagy most kerestél,
holnapra minden mindegy. 
Görbítetted az egyenest
- legyen a sors hozzád kegyes - 
látod, ma már fénysugaras 
tavaszodba őszülök,
kesernyés, sós ízzel a számban
csendesen halni készülök.

Jaj, ne!

vészjósló látomás 
a végtelen 
egyenes 
nem végállomás
álmodom 
semmibe hulltan
veled vagyok 
magamban
a fájdalom friss 
mélyről fakadt
tiszta forrásból 
tör elő akarat
a gyengülő erő 
alul marad
egy elvetélt 
érzés szülte kérdés
bennem mi végre 
élsz még
?

E n g e d d

Engedd, hogy a világ
törvényén kívül 
helyezzelek,
ezer csók-parázzsal 
borítsam testedet,
lágy simogatással
hívjam elő vágyaid,
vad szenvedélyem
elűzze gyötrő álmaid,
szoríts magadhoz,
érezd az összefonódás 
minden mámorát,
míg a lelkem 
kibontja 
rejtett zálogát,
míg felfedezzük 
kéjes éjszakánk  
minden zeg-zugát;
egy viharos 
éjszakáért
nem kellenek 
már a nappalok,
beteljesedett 
éjem után, 
mint tiszavirág
meghalok.

V é r l á z í t ó

csak a szerelem 
tesz csodát
vágyad lecsókolja
rólam a ruhát
vérlázító táncod 
tépi a láncot 
pőre lelkem is
látod
lila foltok lábfejemen
megfeszítesz
stigma vagy kezeimen
vérzik a szívem
halk sóhajba 
fullad a vágy
kéjes gyönyörök 
hullámzanak
érintésed nyomán
elhal a sikoly  
találkozik
menny és pokol


(2018-04-10 11:33)

Méné, tekel…*

Ha érzed: elhibáztad, késő a bánat,
éveket nem hozhat vissza az alázat.
Nincs alkalom pótolni és jóvátenni,
a múlt kapuit kell becsukni és menni.

Egyszer mindennek vége, öreg barátom,
mit tehetnél, felveszed ócska kabátod.
Bűnös-erényes világi mivoltunknál
megmérettél, hiányosnak bizonyultál.

Mezítelenséged nem fedi már semmi,
van úgy, hogy a kabátot is le kell tenni.
Ha tisztességedhez nem fér semmi kétség,
csillogó álarcot viselni is vétség. 


*"Tedd most szívedbe és füledbe el –
az értelmét majd megtudod, ha kell.
Méné, tekel – ha érted, vagy nem érted,
jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted." 
Karinthy Frigyes: Méné, tekel…

Kvantum

Vonzó és taszító

mágnes vagy,

már egy másik

dimenzió,hatodik érzéket

korbácsoló

éles elme,

lágy zenében

lüktető varázs;

magasabb szinten

megvalósítva önmagad

egyetlen vagy:

szeretet,

tisztelet,

és végtelen

béke.

Nézz az égre,

érezz,

érezz végre,

láss túl a testen,

a földi léten,

láttasd a jót,

a szépet,

vákumot hozz létre,

légy' avatár,

elme, szív, lélek,

rezdülő tudat

mi magába zár.

Jaj, ne engedd, hogy
sóvár lelkemet rejtő
fátylam lehulljon,
szégyen borítson
s törékeny testem
ne tartsa váz,
hogy forró
zúduló láva,
perzselő láz,
égető vágy
érintsen
egy negatív
frekvencián.

Tejúton

Telihold kúszik bársonyos kék égre,
mint ezeregy mese szövődsz elébe.
Még hideg van, fázom, itt vagyok mégis,
fényévre vagy, mint távoli Nemezis.

Nyitott ablakon szűrődik a zene,
igézet, titok, lobbanó láz heve,
veszélyes varázs, végtelen ős-jelek,
cikázó, hullámzó, lassú ütemek.

Csillogó szép szemed, huncut mosolyod
ezüst Hold fényén át elém gomolyog.
Nem létezésed szívdermesztő csendje
már lélek-halál, s nem a világ rendje.

Hamvadó zsarátnok lett minden szavad,
nagyon fáj, szívem atomokra hasadt
... kitárt karod előtt felhő kavarog,
indultam feléd. Tejúton ballagok... 



2018. 04. 02. Telihold-éjjel

Mégis, miért?

Rímet félbe, párba tegyek,
legyek komoly játékszered,
vagy húzzak lélekharangot,
temetve csendes bánatod?

Nem nézel reggel vissza rám
huncut, túllátó szemekkel
fájdalomhúron rezdülsz már
rejtély vagy, mégis értelek.

Valami rossz csoda büntet,
itt hagytad égető jeled:
fülembe csengő, bennrekedt,
keserű, fáradt intelem.

Nagy súlya lett már a létnek
végtelenségbe olvadunk,
míg morális háborgásom
lecsordul lassan szavadon. 

Hitet, reményt és fényeket
... sóhajtanék kortalanul, 
odú mélyén az értelem 
izzó szikrája is kihuny'.

Magadba zárva önmagad 
az élet forrása apadt 
egy szóval sem mondtad: elég 
nem kérdezted: mégis, miért?

Tudom, hogy tudod

Kapszulába zárva az idő 

mégis percenként

'öregebben'

gondolok rád 

bocsásd meg 

szomorúságom

te légy' vidám.

Maréknyi hamu leszek

az örökkévalóságban 

könnyet ne ejts 

mosolyogj 

látod 

csodálatos a világ! 

Ne kérdezd miben rejlik a csoda

a szíved majd elvezet oda

ahol a lelked nyugalmat talál

mert mindig van olyan pillanat

amikor elég 

egy lágy vízcsobbanás

csivitelő hangok ébredő hajnalokban

simogató érintése az alkonyi szélnek

a telihold varázslatos fénye

egy szál mezei virág

és már érzed

csodálatos a világ!

A zene

Zimmer a gaz, léha csábítóm
áradó folyam éjszakákon át
kéjesen tajtékzó vadvíz
értelmet elsöprő látomás
réseket talált, titkokat hozott
táncolt és vadul táncoltatott
szilaj vággyá tornyosulva
hullámzott lelkemig hatolva
merészen hívott, eltaszított
... majd egy lassú dallamba 
sírva át magát, bravúros
csendjével lágyan átölelt. 



*Hans Zimmer Oscar-, Grammy- és Golden Globe-díjas német zeneszerző 

a túlpartig

szavak 
vágtatnak 
ütemes
dobogás
láthatod
célod
vég' felé 
jársz

illanó
öröm
pillanat 
lét
fájdalom 
folyón 
Kharón
kísér

Kharón: A holt lelkeket ő szállította át a Sztüx folyón ladikjában 

Visszanéző

Úgy simul rám a fény,
mint késő délutánra
a nyár-végi alkonyat,
mikor a Nap lenyugvó
lángsugarában vöröslő
pászmák játszanak
s még felizzik a táj,
de már eső szitál,
szivárványhíd
kúszik az égre
és arcomon
jelet hagy egy
csillogó vízcsepp
csendesülő lépte.

Gyilkos csend

Szólj vidámat

vagy szomorút,

könnyezzél leborulva,

mondd el a holnapot,

átkozd a tegnapot,

komoly játékot

játszva,

Ariadné fonalát

követve járd be

az univerzumot,

legyél morcos

türelmetlen,

durva és kegyetlen,

marjon a vágy

tépjen szenvedély,

hazudjál, csaljál,

a káoszodba kétszer

belehaljál;

legyél lágy zene

vad dal az éjben,

lelked bolondos

fényűzése:

trubadúr vagy

kékszakállú

herceg

ajtók mögé

rejtve életed,

de hívj, szólj,

üvölts rám,

ölj meg...

mert holnapra

lesütik szemeiket

a titkokat rejtő

istenek és

a csended

öl meg.