elvégeztetett

bakancslistáról
kihúzva... nem kell már
mozgatni hegyeket
a megoldatlan
képletek
érdektelenek idősíkokban
görnyedünk
talán már
nem is létezünk
tucatnyi kölykünk
szóvirág - taposd
így teljes a világ -
szirmát hullajtva
mocsokban sárban
elfonnyad
szűz cédaságban majd ha
forró könnyeid
jéggé kövülnek
izmaid íjjá feszülnek
émely' nappalok
görcsös éjszakákat
szülnek
az égre véss jelet
lássa minden élő
elvégeztetett

Feledés

Glóriát vont köréd-föléd
minden kósza gondolat,
képzelet növesztett vállaidra
széttárt ívű szárnyakat.

Belém maró eltévedt 
szavak tiporták a vágyat
feledés poros polcára tettél
mint egy apró tárgyat.

Letettél lassan, lágyan,
mint kiolvasott könyvet, 
amely pillanatnyi örömnél, 
ma sem nyújtott többet.

stádium

Istenem vagy

és keresztem

percenként

dobbanva

szívemben

tehetetlen

fájdalom

irgalom

az utolsó fény

szememben

könnytelen

emlékezés

szelíd alázat

ha lehunyt

pillámon

keresztül

látlak

konzisztens

stádiumban

az éjembe

merült álom

amikor fáj

a reggel

s elvegyülök

a csenddel

egy ezer

sebből

vérző

révült

világ-

ban.

*

(és a megnyesett változat)

Istenem vagy

és keresztem

konzisztens

stádiumban

az éjembe

merült álom

amikor fáj

a reggel

s elvegyülök

a csenddel

egy

ezer sebből

vérző

révült

világban.

bódult angyalok

voltál
nyíló tavaszban
lágy fuvallat
felhevült testet
hűsítő
hitetlen szerető

voltál
tűzszirmú nyárban
körém lombosodva
csillogó tested ölelve
sóhajjal bezáródó éj
ellobbanó szenvedély

voltál
késő őszben
éji lámpásom
csillag a fák hegyén
hajnalomba hulló 
száraz falevél

virágokat fonnak-szőnek
bódult angyalok
te és én 
a végtelen csendben 
együtt  is
egyedül vagyunk

ajándék

álmainkból kirekedtünk
mélyhűtött érzések
ködpárája lettünk

forró hevülésünk
a mámoros percek
végtelenbe vesztek

túlélő ölelésünk volt
kápráztató játék
ritka halálos ajándék

Elrejtelek

Két lélegzetelállító

lélegzeted között

szívembe

mártottad ujjad 

véremmel az égre festve fel

égni akarsz még

égni titkosan

lázban és velem

áramütések cikáztak 

árnyéklétemen 

mintha lettél volna 

valaha régen

mintha öleltél volna

ahogy én téged

mintha ikercsillag 

száguld'na az égen

fénycsapdák celláiban vergődök 

éles késpengék között

kegyetlen csended 

vállgödrömbe ült

szavaid selymébe bugyolált

széthullt lelkem

nem tartja két kezed

arcod medréből 

nem néz rám

csillagszemed

vörös holdfény takaróm 

szerelem sebed

halálköröket rovok

megalkuvó testiség helyett 

hatodik érzékkel

csillagképbe festelek

színes betűkből szőtt 

szavakba rejtelek

délibáb

könnyű

sóhajod száll

szavad

éltető sugár

ne félj

nézd

a pillangót

tegnap még

bábozódva volt

ma szárnyát kibontva

kezedre száll

várj

figyeld színes szárnyait

csodáld rejtelmeit

ne fuss el

hallgasd 

a nádsusogást

láss kápráztató

csillogást

ne félj

itt vagyok

érted - veled - neked

ha fáj elárvult szíved

megálmodhatod

érintésemet

... 

belőlem

riadt kisgyerek

sóhaja száll

szavad

rezgő délibáb

göröngyök között

Lázas álmaimban, óloméjszakákon,

mint szikes mezőn vadvirág,

vízre, 

fényre vágyom.

Hallgatsz,

hallgatok.

Kimondott szavak

újra és újra

mélyre hatolnak lelkem zugaiban;

minden percben elveszek

ebben a barázdált rengetegben,

fekete göröngyök sértik fel a talpam,

mégis 

megyek feléd,

eléd.

Hangtalan hiányodtól 

megzavartan látom,

sasokkal szárnyalsz felhők fölött,

s nem látsz 

engem 

e barázdák között.

Lázas álmaimban,

rideg éjszakákon,

mint sivár tarlón kismadár,

a felhők közé vágyom.

ha értenéd

végtelennek tűnő éjszaka
lüktető
utánad nyúló
énképet szétzúzó
örvénylő
idő

ha értenél

fülembe súgnál
egy szót
biztatót
nem keresgélnéd
összeszedettséged
félve

ha értenél

merészen
sarokba dobnád
perceid elszakadt darabját
és mondanád
ahogy tomboló orkán
szaggat fákat

ha értenéd

mennyit ér a szó
a suttogó
a tomboló

Voltál...

lágyan simító kéz, bódító szavak,
a karomban tartva megálmodtalak;

fényév távoli arc, part nélküli tenger,
bőröm alá karcoltál fájdalmas jellel,

tomboló tűz voltál a vaskarmú jelenben,
felégettél mindent, mi életet jelenthet.

keserve(r)sek

szárnyalás
vér-pipacsos mezőn
már elmúlt a május
kérésznyi szárnyalás
perzselő láng a nyár

elpazarolt évek
szárazág-iszonya
az aranyló ősz
hosszan nem időz


csillagok
csillagszemed rejtett gyémántot keres
repülő éjeken felvillanó fényt

a hulló csillagok szeretet-darabok
lélek-szövetbe szőtt apró angyalok


könnyek
lelked fény-barlangjában
egy halk hang még hívogat
karod tárod - ölelésnyi mozzanat -
elbocsátott képzelet-madarad
gyöngyökké vált könnyei
örvénylő mélybe hullanak


angyalszárny 
sejtjeidben míg forróság pezseg
elfogyó nyár felhősödő eged 
a csúcson fenn már tüdőd zihál
száraz avarra eső szitál

csontváz léted bevonja dér
rideg önkínzó csend a tél
lassú pelyhekben hull a hó
angyalszárnyra lágy takaró

Neked - Idősíkok

nem temetheted 
magadba
mindig visszatér
mint az óbor 
részegít
s oltja éhed 
mint utolsó 
karéj kenyér 

görnyedve
dideregve
osztanád meg
önmagad
fájdalom csapdában
vergődsz
gyilokvermed 
szétszakaszt

hevülsz 
nem menekülsz
dadogva 
szól a szád
valóságban élhető
káprázatos
percekre
vágysz

elvérzett 
szomorúságban
főnixként 
újjá születsz
repülsz repülsz
s távolodva 
köddé válik
... a kis sziget 

egyedül - Ober Enns

hullámok simítják 
mellemet
érzem sziklákat 
görgető kezed

lelkem barlangjában
rejtélyes elemek 
perzselő tüze
itt hagy egy beégett jelet
emléknek
szépnek 

élet ígéretének 
ajkamba haraptad
bőrömbe martad 
a néma végtelent

karomba vonlak
óvó mélyemben elmerülsz
és ebben a kibonthatatlan 
ölelésben ringok
a bánat tengerében

tengeren - Ober Enns - Petrovac - 07. 27.

Keresem

mielőtt megölne a csended
még kutatom 
milyen istenek laknak benned

a holdra feszítettelek
lássam hitt tisztességedet
s homlokod mögött hagytam
minden hömpölygő sugarat

hűtlen vad köröket róttál
szunnyadó parázst' tapodtál
szerteszét szórt izzó vágyad 
avarban elkapart bánat

perelj hát velem magadért 
egy boldog szép pillanatért
éj tömbjének súlya alatt
is halljam elhaló szavad

mielőtt a halál karjába venne
még keresem
milyen istenek laknak benned

Trópus-illat : Álom-4

Mezítláb futok eléd, pille könnyű most a lábam,

lelked virágát álmodom, azúrkék csend a vágyam.

 

Nyugalom vagy, béke, csipke-felhőkből vetek ágyat,

jelet karcolsz az égre, csellel oldod néma számat.

 

Szavad méz, finom nektár, fáradt lélek édes étke,

elhoztad a Tejút fényét, léted szívembe vésted.

 

Ott, hol karjaink szétválnak, csillagok hullnak a mélybe,

ha majd jössz, utat mutatnak a trópus-illatú éjben.

Ködfátyol

gyorsan múló 
érzéki szeszélyed 
ködfátylas 
holdamra feszít
hiányod az éjben 
visszatér
érzem tested
melegét

könnyű-könnytelen lépés
másik dimenzió
elmúlástól lopott
éber álom
széthasított vágy
bevetett ágy

egy dal kísért 
s az érintés
őrült emlék lüktet 
ereimben
küzdök 
balga végzetem ellen
vérem 
kigyúlva földre hull 
a végtelenben 
találkozunk
lelkünk
gyászosan összesimul

csillagban vadvirágban 
voltál vagy képzeltelek
a láthatatlan szálak
kitéphetetlenek

erőtlenül küldöm 
a morze jeleket
lelkemben 
fáradt fájdalom
szívemben
csikorgó hideg
nem számolom 
a múló perceket

Végül

édes illattal telt meg az este
nyugodt a táj 
szél sem rebben

a távolban 
egy fénylő csillagot 
keres szemével
ott találkozott a szenvedéllyel
álmodott szeretett
egy érzésért a lelkét adta el
szép volt a dal 
nyíló szavak... 
mint madarak késő ősszel
elszállt a szó is 
egy végső öleléssel 

poszáta cserreg messzi fűzfaágon
szíve végül megdermed 
a fagyos hiányon

Zsoltár 11.-15.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám, 
Látod, sötét köröttem a világ. 
Fényre vágytam, szereteted kértem, 
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Egyszer, régen, bolondul szerettem, 
Elvetted őt, lázongtam, nem hittem, 
Szégyentelen pokolba taszítva, 
Hagytad fájó szívem megtiporva. 

Homokköveket emeltél körém, 
Özvegységem fátylát tetted fölém. 
Páros rímet papírra karcoltam, 
Lelkem küzdött, démonnal harcoltam. 

Napok martak, mint éhes hiéna, 
Álmaimban gyötört egy kiméra. 
Kérlek Uram, legalább nevessél, 
Ne szenvedély pórázára vessél.

12. zsoltár: Meghasonlott falevél

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
A sors megannyi kínt szabott ki rám.
Te nem enyhítetted bűnös lelkem,
Legtöbb vigaszom a fényben leltem.

Falevél voltam, szél játszott velem,
Csendben meghasonlott az életem.
Halk szavaim nem hallottad mégsem,
Semmiség volt, amit tőled kértem.

Uram, félelmed tiszta és örök.
Sötétségben darabokra török.
Akár kemence tüzében égjek,
Hitem nélkül te mégse hagyj, kérlek.

Ne vedd el a fényt, leszek én bármi,
Derítsd szívemet, mutasd hibáim.
Áldani fogom mindig a neved,
Szeresd ezt a kis hulló levelet.

13. zsoltár: Szívem tisztessége

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Súlyos bilincsed nehezedik rám.
Elzárkózol zsolozsmáim elől,
Hideg vermed kígyófészke megöl.

Mormolom imáim meggyötörten,
Vaksötétben, csontom összetörten.
Keserűség, mivel jól lakattál,
Szégyentelen szavakkal itattál.

Tőled függ a jó is és a rossz is,
Olthatatlan vágyakat ne ossz ki.
Igéimnek bolondult értelme,
Sóvárogva várja a kegyelmed.

Egyetlen betűm se legyen méreg,
Uram, segítsd, ki engem nem értett.
Látod pőre lelkem fájó mélyét,
Ne hagyd veszni szívem tisztességét.

14. zsoltár: Emelj a fénybe

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Fény legyen végre az egész világ.
Kacajt hallassak, könnyet ne ejtsek,
Engedd, tisztán, őszintén szeressek.

Adtál érzést. Most haldoklom érte,
Örvénylő mélység rettent, s a vétek.
Ki ő, ki fölém szivárványt festett,
S karjában tartott, fázó elestet.

Elveszett lélek, vagy tiszta gyermek,
Kit fényszikraként szívembe rejtek,
Vagy vágyott szépség végállomása,
Sötét világom rövid áldása.

Talán vágynak emelt hazug oltár,
Szenvedéllyel bélelt édes kaptár.
Ne taszítsd mégse hozzám a mélybe,
Emelj fel hozzá, emelj a fénybe.

15. zsoltár: Életem egén

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Ne szabj ki még több büntetést reám.
Elvettél mindent, mi még éltetett:
Szülőt, társat, imádott gyermeket.

Felégetted életem, otthonom,
Ne hagyj remény nélkül a romokon.
Áldd a barátot, s kiket szeretek,
Hagyd, a fény legyen féltett kedvesem.

Elszomorít ez a sötét világ.
Nincs itt egyetlen szál csillagvirág,
Kóró, szarkaláb, pipacs, nefelejcs,
A Hold is csak bágyadtan szendereg.

Engedj álmodni, hagyj fényben élni,
Szeretni mindig, csak ritkán félni.
Mosolyom legyen egy falat kenyér,
Láng pajzs legyél életem egén.

Önámítás

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
kvantum és önámítás

hat rám a gyorsító erő
égek
míg titokban fájsz és forrón érzel 
érte
csendesen fájok magamnak
érted

a víz felett 
párán át látom - 
Istenem, miért nem bánom -
túl a parton 
őrült mámorba zuhanva 
téped a ruhám 
hasad a kelme 
az elme 
egy igazért kiált
túl a parton 
nincs pardon 
mea culpa
könnyű és illanó 
mint a pókhálófonál

visszatérek 
a víz felett 
papírmadarak szállnak 
szárnyszegetten
vágyak üres szavakkal hálnak 
elveszetten

hazugság ketrecbe zártan
szomjas-éhesen
nézek az üres távolba 
sebzett-véresen

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
telihold, csillagok és önámítás


Nietzsche szerint, amit az ember másoknak hazudik, 
elenyésző semmiség amellett, amit önmagának.

Kiábrándító

Tiszavirág pillanat, perzselő lángok.
Perzselő lángok közt lejtett táncok,
Lejtett táncok, csillagfényes estek.
Csillagfényes estek, a semmibe vesztek.
Semmibe. Vesztek fényes álmok, vágyak.
Álmok, vágyak, törött szárnyakon szálltak.
Szárnyakon szálltak csaló képzeletben.
Csaló képzeletben, zenitjén az égnek,
Zenitjén az égnek, őrült valóságnak.
Őrült valóságnak örvénylő mélysége,
Örvénylő, mélysége sötét titkokat rejt.
Titkokat rejt a bennrekedt szó. Kiábrándító.


2018.05.30.

a vers műfaja: Epiploké -  (Mensa feladvány)