Elfutó percek

Ne jöjj, ne jöjj bolyongó kedvesem,
vészjósló vihar tördeli az ágat,
véres felhő kúszik szerelmedre,
szűkölő hiányod szüntelen árad.

Ami elmúlt, rejtsd hét ajtó mögött.
Nincs már kérdés, a szavak is apadnak.
Illatos kertedben ezüstözött
szirmú órák és percek után baktatsz.

Nem gondolok gyémántragyogásra,
ölelő karok bűnéből feloldlak,
némaságod titokzatossága
omló bástyája halandóságomnak.

Mérföldkövek

Látod, egy mérföldkövön túl vagyunk,
szemünkből itt kihunytak a fények,
ígérted, tavasszal majd szárnyalunk,
szívünk egy virágos réten ébred.

Éjjel csalogánytrillát hallgatunk,
s öntudatlanul meséket szövünk,-
holnap talán már meg is halhatunk-
izzón, lázban égve ölelkezünk.

Szerelmünk rejtőző varázsa csönd,
csillagragyogásba szőtt képzelet,
kéz a kézben sétálunk odafönt,
s elfelejtjük e rongyos életet.

Léthé medrében habzsolunk gyönyört,
méhviasz létünk a nyárba merül,
könnyben fogadkozunk, dalunk öröm,
holnap árva tücsök sem hegedül.

Látod, kedvesem, fényévek múltak,
őszünk - ha volt -, lehulló pillanat,
korhadt fákról fagyott varjak hullnak,
végtelen álmunk mára szétszakadt.

Ébredés

Jöttél dallal, tánccal,
rozsdás láncaiddal
béklyóba zártan,
súlyos terhedet cipelve,
élő-halottat ébresztve,
valóságból kirekesztve.

Nem hiszek senkinek,

nincsenek istenek,
kik holtakat
élővé tegyenek.
Glóriában látni a világot
hazug illúzió,
színes látomásban.

Nem hiszek. Senkinek.

Világra vak

Dermedt csendben
percek ütemei dobolnak füledben:
ölelj, ölelj, ölelj még.

Szeretni jöttél, te világra vak.
Mákony szavak míg bódítanak
szállsz, magasra fel, s lehullsz zihálva.

Arcodon a ráncok őrült tánca
életfolyó tajtékzó násza,
nem fékezi kezek simítása.

Könnyeid árokban poshadó víz,
tisztánlátás nélkül élni sem bírsz.
Közömbös a Jóság, szeretni kín.

Dermedt csendben
percek ütemei dobolnak füledben,
ölelni félsz.

első verzió: 

dermedt csendben

percek ütemei

dobolnak füledben

ölelj ölelj ölelj még...

szeretni születtél

te világra vak

mákony szavak

míg bódítanak

szállsz magasra fel

lehullsz zihálva

arcodon a ráncok

vad vonulása

áradó folyók

pusztítása

nem fékezi

kezek simítása

könnyeid árokban

poshadó víz

közömbös a jóság

szeretni kín... 

tisztánlátás nélkül

élni sem bírsz

dermedt csendben

percek ütemei

dobolnak füledben... 

... ölelni félsz

egyenesek

szeretem az egyeneseket
mint a talpfára fektetett sínek
ahogy futnak a végtelenbe
s hiszem, találkoznak egyszer

szeretem az egyeneseket
a szemembe fúródó tekintet
összeköt, lelkemig hatol
s hiszem, a pillanatban oltalom

szeretem az egyenesre
simított görbe gerinceket
szilárdan állnak, féltőn,
átfényesednek a bőrön...

és a fényesség átható zápora
sötét gyarlóságunk lemossa

Főzőcske - Vox konyha

Betegen esnek ágynak
vas-izmú szétszórt igék,
módhatározók s jelzők,
már mindegyik fertőz.

Betűk alatt csontkupac
rajtuk szó egy szál se',
eszeveszetten kutatsz,
állítmányod áll-e !?

Igét és kötőt rántasz,
kevered a mártást,
az axiómád száraz,
kisült virágágyás.

Futsz a másik kertbe,
szedsz metaforát frisset,
nyelved hegyén hasonlat,
epigramma hasogat.

Gyomrod korog,
fél sorban is elmondhatod,
de egészben létezel,
részletekre éhesen.

Elcsépelt közhelyek
fűtik a tűzhelyed,
mellőznéd a skicceket
a faszenet spricceled.

Nem kell most a rondó
ételed elrontó,
a koriambus közömbös,
minden más göcsörtös.

Elég lesz egy jambus
sietsz, vár a campus.
Dante tercinája
hab lenne a tortán,

fertőzi a haiku
az most egy új járvány
Ha kicsit odaég is,
slam poetry! - döntesz mégis.

Drámát élsz át, élezel,
rímek nélkül fényezel,
egy ballada kompliment,
farce is lesz, annyi szent!

Iszol egy bögre vizet,
nasizol friss szonetteket,
szánod-bánod bűnödet -
ennyit mégis érdemelsz,

... és már nem is éhezel.

szerkesztői ténykedésem utolsó hetére emlékezve, csöppnyi élcelődéssel. :)

elvégeztetett

bakancslistáról
kihúzva... nem kell már
mozgatni hegyeket
a megoldatlan
képletek
érdektelenek idősíkokban
görnyedünk
talán már
nem is létezünk
tucatnyi kölykünk
szóvirág - taposd
így teljes a világ -
szirmát hullajtva
mocsokban sárban
elfonnyad
szűz cédaságban majd ha
forró könnyeid
jéggé kövülnek
izmaid íjjá feszülnek
émely' nappalok
görcsös éjszakákat
szülnek
az égre véss jelet
lássa minden élő
elvégeztetett

Feledés

Glóriát vont köréd-föléd
minden kósza gondolat,
képzelet növesztett vállaidra
széttárt ívű szárnyakat.

Belém maró eltévedt 
szavak tiporták a vágyat
feledés poros polcára tettél
mint egy apró tárgyat.

Letettél lassan, lágyan,
mint kiolvasott könyvet, 
amely pillanatnyi örömnél, 
ma sem nyújtott többet.

stádium

Istenem vagy

és keresztem

percenként

dobbanva

szívemben

tehetetlen

fájdalom

irgalom

az utolsó fény

szememben

könnytelen

emlékezés

szelíd alázat

ha lehunyt

pillámon

keresztül

látlak

konzisztens

stádiumban

az éjembe

merült álom

amikor fáj

a reggel

s elvegyülök

a csenddel

egy ezer

sebből

vérző

révült

világ-

ban.

*

(és a megnyesett változat)

Istenem vagy

és keresztem

konzisztens

stádiumban

az éjembe

merült álom

amikor fáj

a reggel

s elvegyülök

a csenddel

egy

ezer sebből

vérző

révült

világban.

bódult angyalok

voltál
nyíló tavaszban
lágy fuvallat
felhevült testet
hűsítő
hitetlen szerető

voltál
tűzszirmú nyárban
körém lombosodva
csillogó tested ölelve
sóhajjal bezáródó éj
ellobbanó szenvedély

voltál
késő őszben
éji lámpásom
csillag a fák hegyén
hajnalomba hulló 
száraz falevél

virágokat fonnak-szőnek
bódult angyalok
te és én 
a végtelen csendben 
együtt  is
egyedül vagyunk

ajándék

álmainkból kirekedtünk
mélyhűtött érzések
ködpárája lettünk

forró hevülésünk
a mámoros percek
végtelenbe vesztek

túlélő ölelésünk volt
kápráztató játék
ritka halálos ajándék

Elrejtelek

Két lélegzetelállító

lélegzeted között

szívembe

mártottad ujjad 

véremmel az égre festve fel

égni akarsz még

égni titkosan

lázban és velem

áramütések cikáztak 

árnyéklétemen 

mintha lettél volna 

valaha régen

mintha öleltél volna

ahogy én téged

mintha ikercsillag 

száguld'na az égen

fénycsapdák celláiban vergődök 

éles késpengék között

kegyetlen csended 

vállgödrömbe ült

szavaid selymébe bugyolált

széthullt lelkem

nem tartja két kezed

arcod medréből 

nem néz rám

csillagszemed

vörös holdfény takaróm 

szerelem sebed

halálköröket rovok

megalkuvó testiség helyett 

hatodik érzékkel

csillagképbe festelek

színes betűkből szőtt 

szavakba rejtelek

délibáb

könnyű

sóhajod száll

szavad

éltető sugár

ne félj

nézd

a pillangót

tegnap még

bábozódva volt

ma szárnyát kibontva

kezedre száll

várj

figyeld színes szárnyait

csodáld rejtelmeit

ne fuss el

hallgasd 

a nádsusogást

láss kápráztató

csillogást

ne félj

itt vagyok

érted - veled - neked

ha fáj elárvult szíved

megálmodhatod

érintésemet

... 

belőlem

riadt kisgyerek

sóhaja száll

szavad

rezgő délibáb

göröngyök között

Lázas álmaimban, óloméjszakákon,

mint szikes mezőn vadvirág,

vízre, 

fényre vágyom.

Hallgatsz,

hallgatok.

Kimondott szavak

újra és újra

mélyre hatolnak lelkem zugaiban;

minden percben elveszek

ebben a barázdált rengetegben,

fekete göröngyök sértik fel a talpam,

mégis 

megyek feléd,

eléd.

Hangtalan hiányodtól 

megzavartan látom,

sasokkal szárnyalsz felhők fölött,

s nem látsz 

engem 

e barázdák között.

Lázas álmaimban,

rideg éjszakákon,

mint sivár tarlón kismadár,

a felhők közé vágyom.

ha értenéd

végtelennek tűnő éjszaka
lüktető
utánad nyúló
énképet szétzúzó
örvénylő
idő

ha értenél

fülembe súgnál
egy szót
biztatót
nem keresgélnéd
összeszedettséged
félve

ha értenél

merészen
sarokba dobnád
perceid elszakadt darabját
és mondanád
ahogy tomboló orkán
szaggat fákat

ha értenéd

mennyit ér a szó
a suttogó
a tomboló

Voltál...

lágyan simító kéz, bódító szavak,
a karomban tartva megálmodtalak;

fényév távoli arc, part nélküli tenger,
bőröm alá karcoltál fájdalmas jellel,

tomboló tűz voltál a vaskarmú jelenben,
felégettél mindent, mi életet jelenthet.

keserve(r)sek

szárnyalás
vér-pipacsos mezőn
már elmúlt a május
kérésznyi szárnyalás
perzselő láng a nyár

elpazarolt évek
szárazág-iszonya
az aranyló ősz
hosszan nem időz


csillagok
csillagszemed rejtett gyémántot keres
repülő éjeken felvillanó fényt

a hulló csillagok szeretet-darabok
lélek-szövetbe szőtt apró angyalok


könnyek
lelked fény-barlangjában
egy halk hang még hívogat
karod tárod - ölelésnyi mozzanat -
elbocsátott képzelet-madarad
gyöngyökké vált könnyei
örvénylő mélybe hullanak


angyalszárny 
sejtjeidben míg forróság pezseg
elfogyó nyár felhősödő eged 
a csúcson fenn már tüdőd zihál
száraz avarra eső szitál

csontváz léted bevonja dér
rideg önkínzó csend a tél
lassú pelyhekben hull a hó
angyalszárnyra lágy takaró

Neked - Idősíkok

nem temetheted 
magadba
mindig visszatér
mint az óbor 
részegít
s oltja éhed 
mint utolsó 
karéj kenyér 

görnyedve
dideregve
osztanád meg
önmagad
fájdalom csapdában
vergődsz
gyilokvermed 
szétszakaszt

hevülsz 
nem menekülsz
dadogva 
szól a szád
valóságban élhető
káprázatos
percekre
vágysz

elvérzett 
szomorúságban
főnixként 
újjá születsz
repülsz repülsz
s távolodva 
köddé válik
... a kis sziget 

egyedül - Ober Enns

hullámok simítják 
mellemet
érzem sziklákat 
görgető kezed

lelkem barlangjában
rejtélyes elemek 
perzselő tüze
itt hagy egy beégett jelet
emléknek
szépnek 

élet ígéretének 
ajkamba haraptad
bőrömbe martad 
a néma végtelent

karomba vonlak
óvó mélyemben elmerülsz
és ebben a kibonthatatlan 
ölelésben ringok
a bánat tengerében

tengeren - Ober Enns - Petrovac - 07. 27.

Keresem

mielőtt megölne a csended
még kutatom 
milyen istenek laknak benned

a holdra feszítettelek
lássam hitt tisztességedet
s homlokod mögött hagytam
minden hömpölygő sugarat

hűtlen vad köröket róttál
szunnyadó parázst' tapodtál
szerteszét szórt izzó vágyad 
avarban elkapart bánat

perelj hát velem magadért 
egy boldog szép pillanatért
éj tömbjének súlya alatt
is halljam elhaló szavad

mielőtt a halál karjába venne
még keresem
milyen istenek laknak benned