Csak ülsz csendesen nézed a fényeket, forró könny patakzik sápadt arcodon, hangja füledben lágyan duruzsol emlékek ezrei kúsznak feléd érzed az ölelést vágyod a remegést s a lelked elfojt egy feltörő sikolyt. Hasít a penge buggyan a vér, vonz és taszít e kín utolsó álomba reszket a szíved az egész világot magaddal viszed.
Hangod, mint vihar vad tombolása mikor szakít felleget, hasítja éjszakám magányát és a rideg csendben visszaidézi a dermedt perceket… Nem hívlak már, egyszer mindennek vége van - halálos volt minden pillanat amikor vártalak - ég veled, álmom ne háborítsd, felejts el minden átkozott szavam, égő, esztelen éjszakák buja szerelem nyomát, száműzött nappalok koldus nyomorát. Te menj tovább, légy erős, félni ne legyen időd, hagyd veszni aki a sorból már kidőlt.
Ezer éve is van talán hogy így szólt szelíden: - Nem akarlak becsapni imádott "farkasom", nekem nincs Holnapom! Semmi vagyok, lelketlen, hazug, - mondták sokan-, rút és kitagadott. Játszani senkivel nem akarok. Az élet meggyötört, megjártam a poklokat, szárnyam törött, szeretni, szállni, már soha nem fogok. Örömöt nem ismerek, mi szívemben gyúl' az testet emésztő vágy, csak kínzó láng, égető parázs. Lábam nyomán fájdalom marad, megkínzott élet, lassú halál.- Nem hittem sok fájó csüggedő szavát: - Szépben is van rútság, rútban is lehet szép, szeretni, tisztelni mindkettőt lehet. Érzem benned a jót, a nyílt, őszinte embert, huncut pajkosságod, szeretni tudásod. Gyöngédség, lágyság, szelídség és vadság varázslatos lényed, lelkednek szépsége póztól mentes élet… Szeress és szeretnek! Naponta jönnek újabb kis csodák. Ne kívánd, ne várd, csak fogadd el a halált. Hagyd a tegnapot, örülj, hogy ma élhetsz, arcodon mosollyal bízz a pillanatnyi szépben! Érteni sem érted amíg át nem éled, amíg fontosságát cenzorként működő értelmeddel méred.- Vágytál… Szenvedtél… Szálltál… Szerettél… Sírtál… Nevettél… Szorosan öleltél… … Nincs múlt és emlékezet, a lelke boldog és szeret. A felhőkön át száll tova, Ő nem hazudott soha. 07/04 halk beszélgetés a Telihold árnyékában...
Nem féltettelek semmitől jöttél végtelen űrön át, utadba tévedt szenvedélyek edzették lábaid nyomát. Nem féltettelek senkitől, jöhettek vészes viharok, a kezem két kezedbe téve nem éreztem, hogy meghalok. Nem féltettelek semmitől örömöd öröm volt nekem, ami jót önmagadból adtál a túlsó partra átviszem. Nem féltettelek senkitől élj vidáman, kacagj, nevess, az élet egy múló pillanat, de oly’ sokszor boldog lehetsz. Ne járd mindig a "Golgotát" hagyd a súlyos kereszteket, sose keresd mi van odaát, éld és szeresd az életet. Carpe diem
A végtelen vadonban vadászol, becserkészel minden nagy vadat. Ki sír, ki száll, ki fájdalommal hull eléd, más szeretni, halni tanít. Mind érted van és egy sem ellened, mind szeret, mégis csak álmaidban van veled. A végtelen vadonban vadászol, elejtesz minden nagy vadat Tiéd az Élet. Tiéd a Szabad Akarat.
Mennyit nevettünk játszottunk, szerettünk éveken át… több voltál nekem Mint jó Barát. Ittuk a boldogság borát, sirattunk szerelmeket, rohant az idő velünk amikor kezünk és szívünk egymásba feledkezett. Mennyit kacagtunk szerettünk, vártunk éveken át… több voltál nekem mint jó Barát. voltunk vadász és a vad együtt öleltük a Holdat szenvedélyes, tüzes csatában felejtettünk minden búnkat. Dorombolva bújva hozzád simogattam melledet… „Kívánlak” - súgtad -, s a világ elveszett. Félelmünk egy volt, hogy elveszítesz, s elveszítelek. Forró könnyünk együtt hullott fájdalomban egyek voltunk valósággá vált a vágy több voltál nekem mint jó Barát. Nincs élet, hogyha nem vagy hangom sincs már, elmegyek a farkasok hűségével csendesen - eléd - letérdelek.
A könnyem pereg… arcomon rút barázdát szánt a fájdalom, szívemben hasító penge, lelkemben karmolt sebek láza a gondolat mi idézi csókodat. A hajónk vesztegel. Játszik élet és halál. Hagyod, hagyom… I r g a l o m! Az érintésed él, szép és egész, érzem eggyé válsz velem s a pillanattal visszatérsz: itt vagy a fűben, a fákban a holdtöltében és a napnyugtában a langy’ esti szélben, az éjben, a kávé illatában itt leszel minden vízcsobbanásban. A hajónk vesztegel. Játszik élet és halál. Hagyod, hagyom… I r g a l o m! A szó visszatalál keresi mit eldobott, féli a holnapot várja önmagát s néma vád borul a csendre, sodor az ár létünk medre örvénylőn magába zár - szerettünk - nagyon fáj A hajónk vesztegel. Játszik élet és halál. Hagyod, hagyom… I r g a l o m!
Valahol katonát temetnek, valahol felzendül egy kürt, sötétlenek elveszett világok nincs szó, mely kitölti az űrt, - tücskök szövik a csöndet szenvedélyes-szépre vidám zenéjük viszi a lágy alkonyi szél - a hómezőn nem nyílnak virágok, felejts végre mindent, élni is bűn. Valahol egy érzést temetnek, valahol felzendül egy kürt…
Az érintésed mellemen jéghideg tőr, szavaid átvéreznek lelkemen, az érzés életemre tör. Lüktet bordáim alatt a megvagdalt húscafat… Csak én szerettelek? Csak én akartalak? Rejtelmes hangok csillogása, szavaid bársony varázsa, lágy ölelésed forrósága, nesztelen szökéssel elsuhan.
A szív még visszahúz, felejt sok bánatot, Rosszban is jót keres, lágyat, mámorítót. Simít vérző sebet, vakon lát kék eget, Ölelni vágy, akar, s szeretni nyúl a kar. Az ész némán zokog, a lélek hisz csodát, Itt van a boldogság, semmi nincs odaát. Hazudni mindenért, csak ennyi az egész? … a józan ész tagad, és már semmit nem ért.
Lemosni volna jó a sok gyalázatot, - Bemocskolt lelkemet, a véres kínpadot (?) Feledni lenne jó varázsos éjeket, - A gyilkos hómezőt, s borzoló kéjeket (?) Temetni volna jó üvöltő kínokat, - Őrjítő szenvedélyt, a lázas csókokat (?) Tagadni kellene azt is hogy létezett, - Hazudott akkor is, ha róla kérdezett (?) Szeretni kellene az elmúlt éveket, - Gyűlölni kellene elveszett énemet (?)
Tegnap érintésedtől nyílt virág s fények cikáztak át a dombokon. Ma más van soron. Bizserget a vágy, új bánat űz, ringatózol elvetélt szavakon. Holnap ne érintsd homlokom, lázas vagyok, fáj nagyon… - Kívánlak… - súgod, hangod megremeg, érzem érintéseid gerincemen, a vágy még szívembe szaggat és kigyúl… halálos félelem ejt rabul: fényed a Hold falán holt fénnyé fakul…
Csak a csend maradt, a virágzó cseresznye ág, a fáknak ritka lombja, az üres hintaágy. A tejút íve, a fénylő telihold, szemeid csillogása, izzó hajnalok. Csak lázas sóhajod mi itt maradt nekem, párnámon egy illat, s remegő szíved. Boldog mosolyod, mikor szállsz-zuhansz velem, a hangod, mely hívott szelíden. A páncélba zárt szenvedély, ezeregy éj, az elárvult magány. Csak a pillanat maradt. A léted, a lényed - mely enyém sosem volt -, Tiéd a jövő, enyém a múlt. Csak egy villám, - mi átjárta minden porcikánk - s kicsorduló vágyainkkal a végtelen halálba hullt.
Nézek a robogó vonat után, szememben titkolt gyengeségem legördül arcomon… fáj… … sose bánd… túl sok a "nem lehet" határt szab az ész, a szív magánya megremeg, átjárja érzékeimet a láng, imbolygó árny suhan fényed után és nincs segítség, - mint mikor gyomrod kikezdi az éhség, és egy falat kenyér elég -, a kín átjárja minden porcikám, az idő rozsdája lepereg, egy szó… mégsincs vigasz, a vonat robog veled… a vészféket meghúzni nem lehet, … sose bánd… … megyek az ész és a szív gyilkos játéka vérző sebeket ejt lelkemen, - utoljára öleltelek - jöttél, elengedtelek. - nincs értelme küzdeni - tudod te is… tudom én is… nem kapok levegőt… egyedül vagyok… megyek… Távoli vonatfütty olvad a csendbe, évek gördülnek lábaim nyomán… esti szellő ölel, - éleszti érzékeimet -, a fák lombja fülembe susog, vállamon egy bogár hagy nyomot, a nyugvó nap lágyan simítja gerincemet, virágszirom pihen mellemen, és az ég túlsó peremén felbukkan a Hold. Véget ért az út. …
Tavaszt álmodtam karjaidban azon a holdfényes éjszakán, még érzem lágy érintésed, még meleg az ágy bőröd nyomán. Kételyeid csókkal simítottam, vergődő lelkem lelkeden pihent… Csendesen szerettelek. Szívdobbanásunk ne hallja senki meg.
Fáj ez a csend… Ez a mindent átszövő Szótlan semmittevés. A félreértett félszavak A sok-sok csüggedés, Fáradt vagyok küzdeni Szeretni már kevés. Szemtől-szembe Szegezd rám fegyvered Gyorsan ölj, ne fájjon, S taszíts magadtól el. Labirint' ez a kín, Ahonnan nincs kiút Elár(v)ult lelkem Vergődik, sír, sikolt… Odaát majd megpihen.
Gyere! Fogd a kezem, kéklik az este s a horizont felett messze az égen a telihold ragyog. Nézd! Ajka félig kitárva, vén szemén a bánat fekete oszlopa árnyékot hagyott. Ne félj, biztos menedék ezer éjen át, segít feledni létet, könnyűvé varázsolja a halált. 2007-02-01
