Trópus-illat : Álom-4

Mezítláb futok eléd, pille könnyű most a lábam,

lelked virágát álmodom, azúrkék csend a vágyam.

 

Nyugalom vagy, béke, csipke-felhőkből vetek ágyat,

jelet karcolsz az égre, csellel oldod néma számat.

 

Szavad méz, finom nektár, fáradt lélek édes étke,

elhoztad a Tejút fényét, léted szívembe vésted.

 

Ott, hol karjaink szétválnak, csillagok hullnak a mélybe,

ha majd jössz, utat mutatnak a trópus-illatú éjben.

Ködfátyol

gyorsan múló 
érzéki szeszélyed 
ködfátylas 
holdamra feszít
hiányod az éjben 
visszatér
érzem tested
melegét

könnyű-könnytelen lépés
másik dimenzió
elmúlástól lopott
éber álom
széthasított vágy
bevetett ágy

egy dal kísért 
s az érintés
őrült emlék lüktet 
ereimben
küzdök 
balga végzetem ellen
vérem 
kigyúlva földre hull 
a végtelenben 
találkozunk
lelkünk
gyászosan összesimul

csillagban vadvirágban 
voltál vagy képzeltelek
a láthatatlan szálak
kitéphetetlenek

erőtlenül küldöm 
a morze jeleket
lelkemben 
fáradt fájdalom
szívemben
csikorgó hideg
nem számolom 
a múló perceket

Végül

édes illattal telt meg az este
nyugodt a táj 
szél sem rebben

a távolban 
egy fénylő csillagot 
keres szemével
ott találkozott a szenvedéllyel
álmodott szeretett
egy érzésért a lelkét adta el
szép volt a dal 
nyíló szavak... 
mint madarak késő ősszel
elszállt a szó is 
egy végső öleléssel 

poszáta cserreg messzi fűzfaágon
szíve végül megdermed 
a fagyos hiányon

Zsoltár 11.-15.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám, 
Látod, sötét köröttem a világ. 
Fényre vágytam, szereteted kértem, 
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Egyszer, régen, bolondul szerettem, 
Elvetted őt, lázongtam, nem hittem, 
Szégyentelen pokolba taszítva, 
Hagytad fájó szívem megtiporva. 

Homokköveket emeltél körém, 
Özvegységem fátylát tetted fölém. 
Páros rímet papírra karcoltam, 
Lelkem küzdött, démonnal harcoltam. 

Napok martak, mint éhes hiéna, 
Álmaimban gyötört egy kiméra. 
Kérlek Uram, legalább nevessél, 
Ne szenvedély pórázára vessél.

12. zsoltár: Meghasonlott falevél

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
A sors megannyi kínt szabott ki rám.
Te nem enyhítetted bűnös lelkem,
Legtöbb vigaszom a fényben leltem.

Falevél voltam, szél játszott velem,
Csendben meghasonlott az életem.
Halk szavaim nem hallottad mégsem,
Semmiség volt, amit tőled kértem.

Uram, félelmed tiszta és örök.
Sötétségben darabokra török.
Akár kemence tüzében égjek,
Hitem nélkül te mégse hagyj, kérlek.

Ne vedd el a fényt, leszek én bármi,
Derítsd szívemet, mutasd hibáim.
Áldani fogom mindig a neved,
Szeresd ezt a kis hulló levelet.

13. zsoltár: Szívem tisztessége

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Súlyos bilincsed nehezedik rám.
Elzárkózol zsolozsmáim elől,
Hideg vermed kígyófészke megöl.

Mormolom imáim meggyötörten,
Vaksötétben, csontom összetörten.
Keserűség, mivel jól lakattál,
Szégyentelen szavakkal itattál.

Tőled függ a jó is és a rossz is,
Olthatatlan vágyakat ne ossz ki.
Igéimnek bolondult értelme,
Sóvárogva várja a kegyelmed.

Egyetlen betűm se legyen méreg,
Uram, segítsd, ki engem nem értett.
Látod pőre lelkem fájó mélyét,
Ne hagyd veszni szívem tisztességét.

14. zsoltár: Emelj a fénybe

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Fény legyen végre az egész világ.
Kacajt hallassak, könnyet ne ejtsek,
Engedd, tisztán, őszintén szeressek.

Adtál érzést. Most haldoklom érte,
Örvénylő mélység rettent, s a vétek.
Ki ő, ki fölém szivárványt festett,
S karjában tartott, fázó elestet.

Elveszett lélek, vagy tiszta gyermek,
Kit fényszikraként szívembe rejtek,
Vagy vágyott szépség végállomása,
Sötét világom rövid áldása.

Talán vágynak emelt hazug oltár,
Szenvedéllyel bélelt édes kaptár.
Ne taszítsd mégse hozzám a mélybe,
Emelj fel hozzá, emelj a fénybe.

15. zsoltár: Életem egén

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Ne szabj ki még több büntetést reám.
Elvettél mindent, mi még éltetett:
Szülőt, társat, imádott gyermeket.

Felégetted életem, otthonom,
Ne hagyj remény nélkül a romokon.
Áldd a barátot, s kiket szeretek,
Hagyd, a fény legyen féltett kedvesem.

Elszomorít ez a sötét világ.
Nincs itt egyetlen szál csillagvirág,
Kóró, szarkaláb, pipacs, nefelejcs,
A Hold is csak bágyadtan szendereg.

Engedj álmodni, hagyj fényben élni,
Szeretni mindig, csak ritkán félni.
Mosolyom legyen egy falat kenyér,
Láng pajzs legyél életem egén.

Önámítás

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
kvantum és önámítás

hat rám a gyorsító erő
égek
míg titokban fájsz és forrón érzel 
érte
csendesen fájok magamnak
érted

a víz felett 
párán át látom - 
Istenem, miért nem bánom -
túl a parton 
őrült mámorba zuhanva 
téped a ruhám 
hasad a kelme 
az elme 
egy igazért kiált
túl a parton 
nincs pardon 
mea culpa
könnyű és illanó 
mint a pókhálófonál

visszatérek 
a víz felett 
papírmadarak szállnak 
szárnyszegetten
vágyak üres szavakkal hálnak 
elveszetten

hazugság ketrecbe zártan
szomjas-éhesen
nézek az üres távolba 
sebzett-véresen

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
telihold, csillagok és önámítás


Nietzsche szerint, amit az ember másoknak hazudik, 
elenyésző semmiség amellett, amit önmagának.

Kiábrándító

Tiszavirág pillanat, perzselő lángok.
Perzselő lángok közt lejtett táncok,
Lejtett táncok, csillagfényes estek.
Csillagfényes estek, a semmibe vesztek.
Semmibe. Vesztek fényes álmok, vágyak.
Álmok, vágyak, törött szárnyakon szálltak.
Szárnyakon szálltak csaló képzeletben.
Csaló képzeletben, zenitjén az égnek,
Zenitjén az égnek, őrült valóságnak.
Őrült valóságnak örvénylő mélysége,
Örvénylő, mélysége sötét titkokat rejt.
Titkokat rejt a bennrekedt szó. Kiábrándító.


2018.05.30.

a vers műfaja: Epiploké -  (Mensa feladvány)

fázik a lelkünk

virágok szirma földre hull
arcom az éj sötétjében 
még kigyúl

megérintelek
mélyedből 
dallamok rezgenek
fogvacogtató
fagyos csillagok

testet rázó
haláltáncom
könnytelen
ezen a színpadon

fázik a lelkünk

fehér lepel
hófödte rét
reszket a csend
süvít a szél

Hattyútánc

édes szóban
keserű betűben
kerestelek
igazban és hitszegőben 
hajnali sugárban
tiszta forrásban
kíváncsiságod 
örök vágyában

meg kellett találnom 
a fekete hattyúmat
szenvedély démonát
vágy forróságát
düh rombolását
szárnyak nélküli zuhanást
fájdalom gödrét
szerelem hitét
fényt a sötétségben

felszabadítani 
a leláncoltat
az ösztönöst
a meg nem éltet

megtaláltalak
elvesztem benned
magadnak meghagytalak

tengerkék maradt az ég
a telihold is mosolyog 
csak
szemünkben zsugorodnak
a szikrázó csillagok

Semmi

Ugye látod,

semmi nem történt,
a régi maradtál, én is a régi,

kozmikus határtalanságban
hordozórakétáink leváltak,
növelve a hideg távolságot,

ujjbegybe rejtettük vágyunk,
csak árnyas szemeinkben
villantak tétova, őrült álmok,

beolvadtunk a végtelenbe,
lelkünkben mágneses bűvölet
szárnyalt egyre fentebb...

a régi maradtál, én is a régi,
semmi nem történt,
ugye látod?

Kívánj

Nézz a teliholdra
kívánj valamit
kívánd azt
mi biztosan boldogít
kívánj 
nyugalmat
éjszakádra békét
nappalokra a tisztaság fényét
ölelő karok menedékét
hogy ne kelljen soha
szárnyszegetten élni
s a holnaptól 
már ne kelljen félni
kívánd
penészes álmaid
hazug mesék felejtését
s hogy ne csalódj 
minden találkozásban
mikor a szerelem roncsain
karjaid kitártad
kívánd
hogy bűntudatos
szavak
ne hagyják el szádat
kívánd
hogy igaz emberként 
élni tudj
ebben a rideg
elveszett 
világban.

(I)gazság

Igaz
szót mondj
ne hagyják el szád
galád mondatok
lehet fájni fog
de
nagyobb fájdalom
mint a csalfa szavak
melyek elmét bontanak 
és 
felébredve
eszmélsz rá
hogy minden betű
hitvány nappalok
vörös ködébe burkolt
szóhalmaza volt
annál 
nincs bántóbb fájdalom. 
Igaz szót mondj
mert ha fáj is az igazság
sokkal jobban fáj 
a 
gazság
féligazságok nincsenek
ne veszítsd el megőrzött
kincsedet. 

Ne kopogtass

ne 

kopogtass

gyere

jöhetsz bármikor 

mint régen

amikor még a csillagokat 

számlálgattuk fenn az égen

nem volt előttünk viharos felleg

s minden csoda azonnal kellett

lehullt csillagunk már nem ragyog

én sem a régi vagyok

kulcsod illik még a zárba

- szerelmednek volt nagy az ára -

minden más még a régi

porrá égtem

csak a 

szeretetem 

fénylik.

Játékszabály

 

Kulcsod fordult a zárban,

nyitottad rozsdás kapum.

Pajkosan hívtál játszani,

messzire dobva vértjeinket, 

futottunk végtelen réteken át,

forrásvizet ittunk egymás kezedből,

táncoltunk hamvaszöld mohán.

Pillanatba sűrített vággyal

égtünk és olvadtunk 

az éj bársonyába,

s gyönyörtől kifulladva,

mezítelen hulltunk a fűre,

bűneink terhe mellett

ébredtünk új derűre -

izzó nyarat várni,

semmitől nem félni,

rozsdabarna őszben

már tavaszt remélni,

"a játszótársam,

mondd, akarsz-e lenni?"

Nem kósza álom volt,

régen megszerettelek,

hangod most is hívogat.

Nefelejcs szirmait

szórtad elém

és nem mondtad el

a játékszabályokat.

Tarisznyádba

megnyesett szárnyaid

mikor kitárod újra

utadba semmi ne álljon

szabad légy' 

ne élj kárhozatba hullva

az istened vak

te mégsem vagy összetört

tékozló fiú

tiszta tenyeredre 

tettem a lelkem

"nézd lelkemet, e folytonos remegést, 

nézd lelkemet, hiszen ez a te lelked, 

hisz nyomorult testembe te lehelted!"*

most hát

szárnyalj repülj

utad kísérje

korlátlan derű

akaratod legyen

kivédhetetlen fegyver

amit nem kapsz

azt erővel

továbbra se vedd el

tarisznyádba teszem még

szívem egy darabját

előre nézz

érezz

szeress

a világ egy illúzió

te magad vagy

a csillagok

a föld a hold a víz

minden mit elbírsz

kitárva szárnyaid

röpülj hát felhőkön át

hívogat rejtelmes messzeség

- tudod, fáj ha mégy - 

mégsem mondom: maradj még

*Részlet - Szabó Lőrinc: A tékozló fiú csalódása c. művéből

Halálos pillanat

pillanat volt 
a pillanatnyi létben
mint kezemre fröccsent sav 
éget és húsba mar
jöttél és mentél 
nesztelen
lelkemben 
fehéren izzó 
sebben égsz
égsz szüntelen
fájsz kedves
fájsz, mint ahogy
még soha senki sem

Déjà vu

déjà vu 
... 
vagy talán álom 
híd a valóság 
és képzelet között
futnak az áramkörök
s eggyé zár a titok
vagyunk nem vagyunk

a hold és a csillagok 
fényében látlak szüntelen
kegyetlen végtelen
vijjog bennem az iszonyat
szorongsz tested börtönében
s a benned élő rab 
morse jeleket ad 
misztikus nász fehér izzás
fuldokló fájdalommal
keresem szemed bogarát

vagyunk nem vagyunk
zárnak az áramkörök
híd vagy a képzelet
és valóság között
csak egy álom
ébredek, s te látod
... 
déjà vu

Dalos fülemüle

Befészkeltél lelkem kusza zugába
éjjel daloló, misztikus csalogány, 
sokszínű trillázó éneked szárnyalt, 
halk hangod sejtelmes vízcsobogás. 

Sok-sok költőt, szomorú, vidám zenészt 
megihletett e csodás dallamvilág, 
tökély akkordjaid bűvölték elmém, 
bús szívemben kéklő, fényes szikrák. 

Jött a hajnal, az ébredés, kimérted
otthonod, léted territóriumát, 
felejtve bohém, csalfa ígéreted, 
véred vesztve, bánatot élve át. 

A fájdalomtól félszegen óvtalak; 
mily' kimért és halk lett színes éneked, 
tested börtönében sikolt már a dal, 
szárnyaló éneked nem feledem.

A vándor

oldó igével ajkadon
vörös fényben izzó éjben 
a ma tűzpillanatába rejtve
páncélba zárva kóboroltál 
viharokkal küzdve árván

mikor
egy hang 
elvezetett hozzád

elszabadult vizek vad ordítása
a kín és a kéj nehéz jajdulása 
az őskáoszt idézték bennem fájva

és lőn' eljött a reggel
felkelt a nap
mint akkor egyszer

tarisznyádba tettél minden sugarat
kegyvesztett lett a pillanat 
és
közénk zuhant a némaság
mint egy elszáradt faág

Csitt

lágyan lépj csendesen 
fogd a kezem... 
így vagy itt velem 
csitt
a szíved ritmusa 
dübörög eremben

menjünk a dombra fel
a hold is közelebb legyen
szellőrózsa zárta kelyheit
csitt 
figyeld a tündérek 
alkony-neszeit 

szemedben csillagok
foglalnak helyet
tovaszáll a képzelet
csitt 
fejem válladra hajtom
a lélek-zeném hallod

tiéd a pirkadat pírja
vidám rigófütty
s hajnali napsütés
csitt
a természet buja ölén
enyém a feledés

Kezdet és vég

Rád gondoltam mint egykor Genesisben 

megírt történetben kezdet és vég

mert sötétség és világosság mit nekem teremtettél

ellentmondó kettősségben formáltál meg újra

s hogy bűnbe estem te nem tehetsz róla

a kígyó is levedli bőrét csupaszon vonaglik pőrén

az Úr akarta vagy múló szeszély a pillanatban van veszély

bábeli zűrzavar ki itt ki ott kavar lángokban áll az elhagyott ugar

vizet sem hoz már vízözön lesütött szemmel elveszünk kézen-közön 

születünk és meghalunk bűnökben sokasodhatunk

megváltásért puszta szóval ne ígérj Jákob is meghalt semmiért

számodra sem jön el a Kánaán míg tétlenül várod a csodát. 

Rád gondoltam mint isten nevére Mózes 

kinek kőtáblája már az intelmekkel elveszett

csak sötétség és világosság mi itt maradt nekem. 

„Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. ” (Mt. 7. 12)