Őrzöm

Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,

Őrzöm vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.

Őrzöm szemeid csillanását,
Mint kelő napfényt a reggel,

Őrzöm egy bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.

Őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.

Credo

Nem kell, hogy értsetek emberek,
Elég ha én értelek benneteket.

Nem kell, hogy engem vigasztaljatok,
Elég ha fájó szívetek vigasztalhatom.

Nem kell, hogy engem szeressetek,
Elég ha szerethetlek titeket.

Szeretném önmagam örökre elfelejteni,
De mindenki mást lelkemben megtartani.

Mindenkinek megtudtam bocsátani,
Hiszem, egyszer nekem is megbocsáttatik.

Csapdában vergődve

Fények öntözte földeken járunk
Hol törvényeket megtagadhatunk,
Beszélgetünk a múltról és jelenről,
S hisszük, hogy barátok vagyunk.

Egymáshoz űzött most a gyötrelem.
Csapdába esett vad kitörni képtelen?
Fájó lelkünk egymásban kapaszkodik,
Titkot megoszt, semmit panaszkodik.

A halál mindenkire ránéz,
Te álltad már e tekintetet.
Láttam szemedben ezer életet,
Lelkedben csillagok zenélnek,
Minden perced a múltból ered.
Életed sötét iránytűje karma,
Jövődet semmi sem tisztíthatja meg,
Jeltelen világban körforgásban élve
Csak az örök bolyongást remélheted.
A szenvedés örvényeit némán viseled,
Hinnél az emberben, míg ő hisz neked.
Ezer győzelmed egyetlen kudarc,
Nyüszítve kínlódsz ha hazugságot hallsz,
S már nem hiszel abban sem aki igaz.

Csodát akartál ott hol a halál kaszája vág,
S megtépett vágyaid büszkén eltitkolni!
Csapdába esett vad egy másik vad mellett,
Egymás szívét tudja csak kivájni.

Mégis, Te még most is birtokolni vágysz,
S társadban szerelmet, kincseket találni;
Pedig már látod, az úton nem így kell járni,
S most nem hiszed: te tudtál ekkorát hibázni.

Szerető(m) halál tettre kész

Szerető
Szívet
Szenvedő
Szerelem
Százszor
Szaggatja
Szerteszét
Szélkiáltó
Szavak
Szállnak
Széttörő
Szánalom
Szemében
Szürkeség

Halál
Hívogat
Hatalma
Hidegen
Hitető
Húsát
Hordja
Hírnöke
Halhatatlan
Hévvel
Homlokán
Hüvelyknyi
Hasadás
Hegével

Tettre kész
Tilalom
Tüntető
Temető.
Túlélő
Tantalosz
Tavaszon
Tudás
Tengerén
Tivornyák
Tintafolt
Tükrén
Terhével
Tűnt el

Szerető halál, tettre kész.
Szívet hívogat tilalom.
Szenvedő hatalma tüntető,
Szerelem: hidegen temető,
Százszor hitető túlélő.
Szaggatja húsát Tantalosz,
Szerteszét hordja tavaszon.
Szélkiáltó hírnöke: tudás,
Szavak halhatatlan tengerén
Szállnak hévvel tivornyák.
Széttörő homlokán tintafolt.
Szánalom hüvelyknyi tükrén,
Szemében hasadás terhével,
Szürkeség hegével tűnt el.

Megérintettelek

Éreztem szíved vadul dobog,
kicsit vergődött még,
nem bírta el ostromot…
majd csendesen megpihent.
Vágyad egy vágyat ringatott,
két karom forrón átkarolt.
Hallgattunk… a szívünk dalolt,
hatalmas forró éneket.
Mellemre ráhajolt fejed
és szeretett… szeretett.
Köröttünk meghalt a világ,
egymásra talált két vadvirág,
s forró szívem szíved felett
lázasan-izzón, eggyé vált veled…

Múlnak az évek

Álmaim hiú ábránd-fonalát
Légbe emelve röpíti a szél,
Menekülnék, mennék utána,
Oly’ vakítóan sugárzik a fény.
Kegyes halál a sötétség, megvéd.

Reményeim emeltek várakat,
Erdőre, rétre hintettek sugarat,
Mögöttem a bánat mohával takart.
Ébren az álmaim esdekelve hívtam,
Nyíló virágból koszorúkat fontam,
Embernek, nőnek lenni tanultam,
Kétségek tengeren hánykolódtam.

Igaz hittel tisztán éltem egykoron,
S nem tudtam még, ez sárba nyom.
Tiszta tükrű szemeket kerestem közöttetek,
Ezernyi közönytől nem védett semmi.
Nem vágyom többé a földieket.

Vétkem, ha volt, megbűnhődtem,
Elfáradt vándor lett belőlem.
Lebbenő lepkék az álmaim,
Eltemettem már a vágyaim.
Törvényen kívül a tüzet mi szítja?
Eltűnt már egy fénylő hajnal pírja.
Későre jár. Egy hang az éjszakát hívja.

*
Mennyi lehet az emberélet?
Perc vagy öröklét az Ítélet?
Mennyit szabott ki rám a Végzet?
Földi létem már bőven leéltem!

Vágy

A gyarló lélek a végtelenbe száll…
Most sólyom lehet, szabad madár.
Vigyázz, minden élet, ha szeretsz,
Kínokból sokat, örömből ad keveset!

Reggeli röpke fény vidám dalokat,
A sötét éj gondjaidnak álmot ad.
Ha egy szilaj villám a földbe vág,
Felperzsel mindent, mint a láng.

Vágyva karodba e bús alkonyon,
A legtöbbet, amim van, neked adom.
Gondolatom legyen tiéd, száll tova,
Te vagy egyetlen fénylő csillaga.

Gondolatban érezz ezen az éjjelen,
Hozzád bújva a vágy is megpihen.
Simítva fáradt arcod és szemed,
Csókommal törlöm a könnyedet.

Gondolatom száll feléd, ott vagyok,
Tárd ki lelkedet, mondd el bánatod.
Csókolj vadul és lágyan simogass,
Ölelő karom most fonja át nyakad.

Csak a gondolat tiéd, fogadd el hát.
Egy csodás éj messzi tűnő varázsa ez,
Csak mámor, csak őrült vágyakozás
– Semmi más!

Most vagy Soha

Ravatalon tanultam meg élni,
Oltáron a pokol tüzét bírni,
Mégis mikor jössz én menekülök,
Már csak magamba zártan vagy örök.

Amin jártál, voltak az álmaim,
Nem értetted meg csacska vágyaim.
A bűnöm, hogy semmiségben hittem,
Éltem, haltam egy szempár tüzében.

Most szétnézek bennem és látom,
Harcot vív a bús Most, s a rút Soha.
Szerelmem egy éjbe veszett álom,
Halni tanul, mert élni ostoba.

Sárga cédulák

Egyedül vagyok…
Félelmetes hangok
vitáznak szüntelen.

Hamleti magány…
Az átélt fájdalmat
te nem érezheted.

– Börtön a lét…
Míg lelked testbe zárva él,
nincs szó mely hív, mely kér.

– Elválni halál…
Szavam nincs többé,
füled ne nyissad már.

– Önvádam szól…
Én tettem ezt velem,
szerettem szertelen.

– Szívem dobban…
Tudatom hasadva roppan,
lelkem hideg és fél.

– Szeretni jó…
A halál árnyéka rebben,
szeretni nem lehet szebben.

Komisz Élet

Óh, te szánalmas Élet!
Komisz vagy és hideg!

A szívem, lelkem akarod,
Szórakozni kedvedre vele?

Ha sírok büszkeség dagaszt,
Hogy mind te tetted ezt!

Ha bántani, ártani akarsz,
Erre mindig lesz ürügyed!

Kóborló lelkek

Van lélek amely fényével beragyog
zord erdőt, folyókat, az egész életed.

Szárnyaló gyermek, megfáradt vándor,
gondjait, titkát halkan osztja meg veled.

Szikrázó hévvel örökkön élni vágy,
szava álom és mindig tiszta láng.

Nem tud bántani, haragja nincs,
amerre lép, nyomában ott a kincs.

Van lélek amely csapongó, szertelen,
szelíd vagy vad, mégsem árt soha neked.

Vannak napsugárral átszőtt lelkek is,
melyek melege átjárja a te szíved is.

Kik a mosolyuk mögött könnyet ejtenek,
s halvány csillagon keresnek helyet.

Vannak lelkek kik halkan zümmögők,
nektárt gyűjtenek, s nem tudod kik ők.

Van lélek amely egy láthatatlan kéz,
ha elesel fölemel, s többé nem félsz.

Van lélek melynek végtelen sikolya
szívedbe mar és nem enged el soha.

Van lélek amely álnok, hitszegő , hazug,
éget, mint zsarátnok, ha egyszer bajba jut.

Van lélek mely éhesen kóborol, s ha enni, inni
adsz neki akkor is menekül, mint a farkasok.

Van lélek ki a dicsőség mezején
kardot kirántva győztesen előre tör,

S nem látja senki: mellén a csillag
más harcosok vérétől tündököl.

Ember!
Te, ki kóbor és gyarló lelkekkel találkozol,
Hibázol ha gyűlölsz, ítélsz vagy csodálkozol.

Csak tudnod kell:
van lélek amelyben látod az eget,
s van, amelyben pokol tüze fenyeget,

van, mely a sötét éjben utat mutatva neked ragyog,
s van, amely villanó fényével egyetlen csapással
Halálra sújt!

Nem búcsúzom

… emlékezem

Az utcán futottunk össze,
láttam megtört vagy és elveszett,
arcodból semmi nem volt már a régi,
csak két csillagszemed.

Ölelésre tártad két karod,
s annyit mondtál, te nem változol…

Emlékszel?
Legutóbb Mártélyon nyaralt a szűk baráti kör,

mennyi kacagás, móka maradt a napok mögött!

A jurta hangos volt - egy víg csapat -,
ébren vártuk a hajnalokat.
Ott a parton, a nyári éjeken,
szomorkodtunk elmúlt szerelmeken,
beszéltünk barátokról, 

s arról, hogy élni, élni kell!

Emlékszel?
Egy rigófüttyös hajnalon a napkeltét rajzoltad
és nevettél: “gyorsan jön nagyon”!
Mindenen nevettünk, 

kinevettük a zord napokat,
s még annak is örültünk, 

hogy soha nem kellett aludnunk híd alatt.
A Tisza-parton ültünk, tengernek láttuk azt,
csillagot kerestünk éjjel, fogtunk sok halat.

Emlékszel?
Minden csinos lányt levetkőztetett szemed,
és zokogást tettetve mondtad, 

mind a másé, egyik sem lehet a tied.

Rajzoltad az "Örök Évák"-at 

és mindegyik rajzod címe 

az "Örök Semmi" lett.

Emlékszel?
Fejből idézted Verlaine-t, és szenvedélyesen,
búsan szavaltad a Shakespeare szonetteket,
Villon-t szeretted s hogy Karinthyt idézheted,
Vangelist csodáltad, s elmerültél Paganiniben.
Én “asztráltam” neked rövid, de boldog életet,
és ősi kultúrákról vitáztunk módfelett.

Emlékszel?
Még alig két hete…
Megint a parton idéztük fel az elmúlt éveket.
Szerettél élni. 

Főnix madárként újult mindig életed!
Nevettél, mint régen, de láttam, szomorú a szemed.
Művész vagy, mondtam én, 

de csak legyintett kezed: 

semmivé vált az életem, de tudod te ezt,
művészet már az is, ha nem gondolsz erre sem.

Emlékszem… elköszöntünk, mint két jó barát,
s pár nap múlva jött a hír: te ott vagy, Odaát,

angyalok emeltek a szivárvány fölé.
Nem siet a Nap neked kelni már.
A holdak ívét rajzolod egy csillaghíd alatt,
és nem mondod többé, hogy te semmi vagy…
Úgy fáj a szó, hogy leírni alig tudom,
csak idézem az utolsó perceket…
Légy jó… majd találkozunk, mondtam
(akkor nem éreztem, kezed furcsa
szorítása karomon mit jelent),
s nem tudtam, miért mondod: Isten veled!

Őszinte barát voltál...

várj reám, hamarosan megyek.
Addig gondold ki, milyenre fessük át a kék eget!
… hallom, ahogy nevetsz...


“Az emberek azt hiszik, megőrültem. Nem igaz. Emlékezem.” (Van Gogh)

Mintha

Dörög, villámlik, az ég megszakad,
Szivárványt von az égre a nap…
Így éreztelek.

Hold ballag a sötét végtelen égen,
Egy sugara csillagot ölel szelíden-féltve…
Így éreztelek.

A vulkán megremeg, kitörni vágyik,
Az élő menekül és félni látszik…
Így éreztelek.

Képzelet és való mintha eggyé hullna.
Az érzés mintha ezer éve miénk volna.
A sorsunk mintha boldog volna…
Így éreztelek.

Szalmaláng

Fellángolsz egy szótól, kedvessége hív... 

A csend lüktetve muzsikál és a 

láthatatlan messzeségben 

elveszel a vágyak tengerében.

Ölelő karokat társz, végtelen szeretve, 

nem érintve testet, lelket sem sebezve. 

Érzések lángja növekszik az égig, 

vörösre fest hajnalt... eltarthat pár hétig. 

Könnyeket hullatsz és sajnálod magad, 

Könnyek tengerén az érzés vágy marad. 

Balgának az álma fest csalóka képet, 

hazug volt a vágya, rájön ha felébred. 

Ó, Uram! Légy jó, tégy csodát velem! 

Add, hogy ne legyen többé reggelem, 

s az első napsugár, mely felragyog, 

szívjon fel, mint az éji harmatot. 

Visszhang

Éltem akkor is? 

Színe a színnek, 
hangja a hangnak 
volt már akkor is,
mikor visszhangnak 
minden életet hívó szavamra 
nem felelt még a Te szavad? 

Éltem már akkor is?

Érzékek

Látom a szemed, 
       Benne vagyok. 

Hallom a szíved, 
       Nekem dobog.

Érzem az ajkad, 
       Csókot adok. 

Érintem tested, 
       Vágyam lobog. 

Hiszem, hogy mindig 
       Érted vagyok.

Itt vagy

Itt vagy a reggelben,
Nyitod a szemem,
Itt vagy a delemben,
Fogod a kezem,

Itt vagy az estémben,
Érinted szívem,
Itt vagy az éjjelben,
Vad-vágy, fénysugár,
Megsebzett őrültség,
Nincs kezdete, vége már.

Szívemre szorítod két kezed,
Csókkal borítod testemet,
Fülemben suttogásod
Messzi végtelenbe téved,
Míg játék öleléssel
Pezsdíted fel vérem.

Nem kérsz és nem kérek,
Csak mit Isten adhat,
Egy másik létben is
Téged akarlak.

Minden leszek majd,
Mégsem leszek semmi,
Holnap virradatra
megtanulok sírni.

Két lélek

Rajtunk, mint csüggedt ágon 

A madár, ül az átok. 

Az én szomorúságom, 

A te szomorúságod. 

Nem ért már senki minket, 

Csak önmagunk mi ketten, 

A tavasz búcsút intett, 

Az ősz elérhetetlen. 

Lábunk bármerre lépett, 

Mindig sok volt az árok, 

Hordjuk a bús pecsétet, 

Szívünkből vér szivárog. 

Nyugalom, merre késel? 

Álom, miért omlasz össze? 

Nincs kéz, mely lágy kötéssel 

Szívünk összekötözze? 

Így nőnek a hónapok 

S a bánat szörnyű heggyé, 

De élsz te és élek én, 

S válik két lélek eggyé.

Két út határán

Már mázsás súllyal megrakva fekszem,
De valahová most is igyekszem.
Hideg, fehér falak merednek rám,
Olyan semmilyen már ez a világ.
Mintha megállt volna az ős idő,
Testem, lelkem, szívem egy darab kő.

Itt állsz mellettem, fogod a kezem,
Nem szól a szád és néma a szíved,
Most fogsz meghalni, súgja a szemed.
Minden szenvedés köddé illan hát,
Elmegyek gyorsan, értem már nem kár,
Amit te “kérsz”, nem is olyan nagy ár.

De nem! Nem adom oly’ könnyen mégsem!
Legyőzöm a süvítő világot,
Sírni engem csak papíron láttok!
A testem béna, nem mozdul a szám,
Most is magadra gondoltál, nem rám.
Szívem heves zakatolásba kezd;

Hideg kezedből kihúzom kezem,
Nem kell nekem már ez a “szerelem”.
Szeretetre, ölelésre vágytam,
Most itt fekszem egy kórházi ágyban.
Mindig rohantam, ez lett a vesztem,
Mikor kellett, nem voltál mellettem.

A kín belém mar, mint kóbor áram,
Ezer szilánk szaggatta szét lábam,
Amit tettél, az mégis jobban fáj,
A test begyógyul, a lélek kiált.
“Ez is egy roncs lett, ezt ugye tudod?”
Istenem! Nem látod, én mi vagyok?!

Sistergő vihar kúszik felettem,
Én a szerencse gyermeke lettem.
Kívül-belül éteri csend honol,
Jönnek felém a betonoszlopok,
Az agyam zsibbad, már semmi se fáj,
Ragyogó fényben úszik a határ.

Lemondás

A gondolat neked szóljon,
mint két ölelő kar, rádfonódjon,
ne fojtson meg és ne szeressen,
csak amíg élsz, mindig kövessen.

Kísérjen, amíg hazaérsz,
legyen veled, ha valamitől félsz,
simítsa lelked, vigasztaljon,
ha mást szeretsz, már ne nyomasszon.

Ne érezd, hogy most hiányzol,
a pillanat is elmúlik százszor,
gondolatom óvja léptedet:
mindig lesz, aki téged szeret.