Méné, tekel…*

Ha érzed: elhibáztad, késő a bánat,
éveket nem hozhat vissza az alázat.
Nincs alkalom pótolni és jóvátenni,
a múlt kapuit kell becsukni és menni.

Egyszer mindennek vége, öreg barátom,
mit tehetnél, felveszed ócska kabátod.
Bűnös-erényes világi mivoltunknál
megmérettél, hiányosnak bizonyultál.

Mezítelenséged nem fedi már semmi,
van úgy, hogy a kabátot is le kell tenni.
Ha tisztességedhez nem fér semmi kétség,
csillogó álarcot viselni is vétség. 


*"Tedd most szívedbe és füledbe el –
az értelmét majd megtudod, ha kell.
Méné, tekel – ha érted, vagy nem érted,
jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted." 
Karinthy Frigyes: Méné, tekel…

Kvantum

Vonzó és taszító

mágnes vagy,

már egy másik

dimenzió,hatodik érzéket

korbácsoló

éles elme,

lágy zenében

lüktető varázs;

magasabb szinten

megvalósítva önmagad

egyetlen vagy:

szeretet,

tisztelet,

és végtelen

béke.

Nézz az égre,

érezz,

érezz végre,

láss túl a testen,

a földi léten,

láttasd a jót,

a szépet,

vákumot hozz létre,

légy' avatár,

elme, szív, lélek,

rezdülő tudat

mi magába zár.

Jaj, ne engedd, hogy
sóvár lelkemet rejtő
fátylam lehulljon,
szégyen borítson
s törékeny testem
ne tartsa váz,
hogy forró
zúduló láva,
perzselő láz,
égető vágy
érintsen
egy negatív
frekvencián.

Tejúton

Telihold kúszik bársonyos kék égre,
mint ezeregy mese szövődsz elébe.
Még hideg van, fázom, itt vagyok mégis,
fényévre vagy, mint távoli Nemezis.

Nyitott ablakon szűrődik a zene,
igézet, titok, lobbanó láz heve,
veszélyes varázs, végtelen ős-jelek,
cikázó, hullámzó, lassú ütemek.

Csillogó szép szemed, huncut mosolyod
ezüst Hold fényén át elém gomolyog.
Nem létezésed szívdermesztő csendje
már lélek-halál, s nem a világ rendje.

Hamvadó zsarátnok lett minden szavad,
nagyon fáj, szívem atomokra hasadt
... kitárt karod előtt felhő kavarog,
indultam feléd. Tejúton ballagok... 



2018. 04. 02. Telihold-éjjel

Mégis, miért?

Rímet félbe, párba tegyek,
legyek komoly játékszered,
vagy húzzak lélekharangot,
temetve csendes bánatod?

Nem nézel reggel vissza rám
huncut, túllátó szemekkel
fájdalomhúron rezdülsz már
rejtély vagy, mégis értelek.

Valami rossz csoda büntet,
itt hagytad égető jeled:
fülembe csengő, bennrekedt,
keserű, fáradt intelem.

Nagy súlya lett már a létnek
végtelenségbe olvadunk,
míg morális háborgásom
lecsordul lassan szavadon. 

Hitet, reményt és fényeket
... sóhajtanék kortalanul, 
odú mélyén az értelem 
izzó szikrája is kihuny'.

Magadba zárva önmagad 
az élet forrása apadt 
egy szóval sem mondtad: elég 
nem kérdezted: mégis, miért?

Tudom, hogy tudod

Kapszulába zárva az idő 

mégis percenként

'öregebben'

gondolok rád 

bocsásd meg 

szomorúságom

te légy' vidám.

Maréknyi hamu leszek

az örökkévalóságban 

könnyet ne ejts 

mosolyogj 

látod 

csodálatos a világ! 

Ne kérdezd miben rejlik a csoda

a szíved majd elvezet oda

ahol a lelked nyugalmat talál

mert mindig van olyan pillanat

amikor elég 

egy lágy vízcsobbanás

csivitelő hangok ébredő hajnalokban

simogató érintése az alkonyi szélnek

a telihold varázslatos fénye

egy szál mezei virág

és már érzed

csodálatos a világ!

A zene

Zimmer a gaz, léha csábítóm
áradó folyam éjszakákon át
kéjesen tajtékzó vadvíz
értelmet elsöprő látomás
réseket talált, titkokat hozott
táncolt és vadul táncoltatott
szilaj vággyá tornyosulva
hullámzott lelkemig hatolva
merészen hívott, eltaszított
... majd egy lassú dallamba 
sírva át magát, bravúros
csendjével lágyan átölelt. 



*Hans Zimmer Oscar-, Grammy- és Golden Globe-díjas német zeneszerző 

a túlpartig

szavak 
vágtatnak 
ütemes
dobogás
láthatod
célod
vég' felé 
jársz

illanó
öröm
pillanat 
lét
fájdalom 
folyón 
Kharón
kísér

Kharón: A holt lelkeket ő szállította át a Sztüx folyón ladikjában 

Visszanéző

Úgy simul rám a fény,
mint késő délutánra
a nyár-végi alkonyat,
mikor a Nap lenyugvó
lángsugarában vöröslő
pászmák játszanak
s még felizzik a táj,
de már eső szitál,
szivárványhíd
kúszik az égre
és arcomon
jelet hagy egy
csillogó vízcsepp
csendesülő lépte.

Gyilkos csend

Szólj vidámat

vagy szomorút,

könnyezzél leborulva,

mondd el a holnapot,

átkozd a tegnapot,

komoly játékot

játszva,

Ariadné fonalát

követve járd be

az univerzumot,

legyél morcos

türelmetlen,

durva és kegyetlen,

marjon a vágy

tépjen szenvedély,

hazudjál, csaljál,

a káoszodba kétszer

belehaljál;

legyél lágy zene

vad dal az éjben,

lelked bolondos

fényűzése:

trubadúr vagy

kékszakállú

herceg

ajtók mögé

rejtve életed,

de hívj, szólj,

üvölts rám,

ölj meg...

mert holnapra

lesütik szemeiket

a titkokat rejtő

istenek és

a csended

öl meg.

Lélekhang

Kérlek...
mit is kérhetnék
hiszen élvezed a csönded
hosszú hallgatásod
nem pár jéggé dermedt
gondolat, mit elmondanál
hogy még oltalmazzanak.
Látod...
mit is mondhatnál
hiszen lelked szárnyal,
szívedben nem ül ború,
az égiek miatt sem vagy
szomorú,
örömem látva úgy éreznéd
megöl a szó.
Látod, látod... 
elmondom mégis
- a józan észt elnyomja a kétség -
akkor úgy éreztelek mint Istent
és a zord halált érezni vétség;
szemérmét levetkőzte már a lélek,
érintésed vártam, érezzem:
élek... s nincs mitől félnem.

2018.03.12.

A zene

Zimmer, a gaz, léha csábítóm
áradó folyam éjszakákon át,
kéjesen tajtékzó vadvíz,
értelmet elsöprő látomás.
Réseket talált, titkokat hozott,
táncolt, és vadul táncoltatott
szilaj vággyá tornyosulva,
hullámzott lelkemig hatolva,
merészen hívott, eltaszított...
majd egy lassú dallamba
sírva át magát, bravúros
csendjével lágyan átölelt.

Mátrix

Távoli csillag vagy, ha sötét az éj,

Egy fénylő gyertyaláng, mely csonkig ég.
Megfáradt vándor, még törten is egész,
"Most"-ra túl sok és túlontúl kevés.

Kávéban cukor, szájban keserű íz,
Szép, szelíd mese, mi valót idéz,
Lélekredőkbe vésődő rejtjelek,
Lineáris egyenlet rendszerek.

Hullámzó folyó lélek-partok között,
Zúgó vihar, s vergődő üldözött.
Egy didergő, fázó, néma kisgyerek
Míg félelmek s az álmok rejtenek.

Oly' sokat kínáltál, én nem eleget
Csak letettem eléd a szívemet.

Őszi alkony

Milliószor vágytam
a fényt, s te
lehulltál elém
mint egy üstökös.
Vonzott a misztikus
varázs
kettősség üldözött.
Nincs szavad.
Szívedben
gyökeret vert
szomorúságom
- érzem én -
ne is tagadd!
Most fájlalom
szívem szakad.

Ne érezd e kínt.
Őszinte voltál
- ritka pillanat -
úgy voltunk, mint
az ősz és az alkonyat.

Mondd

Mondd, táncolsz-e velem a hóban
egy tangót, mikor a Hold megtelik
s csillámló ezüstös ragyogásban
csillagok lesik a lépteink?

Mondd, futsz-e velem a hegyre fel,
langy' esőben nyár végi hajnalon,
érezni, érinteni végtelent,
s távolabb látni a káoszon? 

Mondd, tudsz-e sírni ha nagyon fáj 
s a madarakkal dalolni szívből,
lelked simogatja-e messzi' táj,
van még benned a régi tűzből?

Mondd, vadászol-e nyúlra, őzre,
amikor már kínzóan éhezel,
vagy szíved belső csatáin győzve
ódon páncél mögé rejtezel? 

Mondd, látsz-e szememben fényeket 
majd az igazság mérföldkövén túl,
elmédbe mit vés majd az értelem
amikor árnyékom megfakul? 

Mondd, fogsz-e türelmest játszani
fél éjszakán át várni egy 'igent',
bolondosan, biztatón suttogni,
hogy kell még egy cseppnyi őrület.



2018.02.22. pirkadat

Hulló levelek

monológokon lógok

Feledve szomjad
megriadsz, mint
nemes vad
mikor veszélyt érez.
Igyál, ne félj!
Csak a szél játszik
egy hulló falevéllel.

Álom-3

Pipacsos mezőn közeledtél, 
nyár volt és szikrákat szórt a Nap, 
mögötted, távol hegycsúcs kéklett. 
Varázslatos volt a pillanat.
Bársonyos szirmok bújtak hozzád, 
szarkalábat hajlított a szél, 
láztól égőn csillogott a szád
és még jöttél, még jöttél felém. 

Hirtelen tengerré vált a rét, 
delfin siklott a sötét mélyben, 
társát hívta, félte életét; 
megküzdött érte száz veszéllyel. 
Szirten álltál, a vízre néztél
körötted fénylő gyöngypára szállt, 
zafírkékké vált a zord tenger
s míg vártalak, elmúlt a nyár. 

Pillanatkép

Csak ülsz, ülsz szótlanul,

szürke árny nehezedik rád,
szemed távolba réved,
nem gyúl már benne fénysugár.
Remegő kezed az öledbe rejted,
az utolsó ima hagyja el ajkadat,
Isten megtagadott régen,
nem kell, hogy hallja hangodat.
Bánattal festett szemedből
forró könny csordul arcodon
s egy réveteg mosoly mély barázdát
hagy, míg elmerengsz a múltadon.
Agyad fáradt tekervényein átsuhan
egy tánc, a zene, a "görög"
- a vaku villan - a pillanat örök.

Bumeráng (visszatér)

Mint a gyilkos

mikor előre megfontolt szándékkal öl,

úgy mártottad belém szavaid

kéjjel, egyre mélyebbre merítve,

hogy érezzem mit jelent a szó,

melyet felzokogtál

vajúdó panasz-szavamra,

mert éreznem kell,

hogy a gyalázat torkából

kilökve, hogyan lendül

az ember ökle

mikor tépett-véresen zuhan,

– mert hittél vakon-boldogan –

kívánva a megváltó halált.

Éreznünk kell,

hogy minden tagadás

melyet tett követ,

nem messzire dobott kő,

amely ha eltalál megüt.

Bumeráng az

a szívünkben,

élesre kovácsolt

kétélű gyilkos tőr,

amely ha téged,

úgy engem is

– bárkit –

megöl.

Bumeráng

Mint a gyilkos
mikor előre megfontolt szándékkal öl,
úgy mártottam beléd szavaim
kéjjel, egyre mélyebbre merítve,
mert érezned kell
hogy mit jelent a szó,
melyet felzokogtam
vajúdó panasz-szavadra,
mert érezned kell
hogy a gyalázat torkából
kilökve, hogyan lendül
az ember ökle
mikor tépett-véresen zuhan,
- boldogan -
kívánva a halált.
Érezned kell,
hogy minden tagadás
melyet tett követ
nem messzire dobott köved
amely ha eltalál megüt.
Bumeráng az 
kő-szívemben, 
élesre kovácsolt
kétélű gyilkos tőr,
mely téged is
engem is
megöl.

Még kell a játék…

                  (még nem elég…) 
Még nem elég a 
szívnek megszakadni,
kell még könny és
kell a csalfa szó,
még nem elég a játék, 
még kell, hogy ölelj,
s hevesebben lökj el, 
mikor más örömmel
díszíted napjaid. 
Még kell a testem 
kell a lelkem is,
még kell hogy érezd
szívem ritmusát,
s mámorító pillanatban 
elfelejtsd a mát.
Még kell a játék…
még kellenek
gyilkos csaták…
még játszol tovább…

- Ne szaladj!

Megsimogatlak…

Játékosan kaplak el

Arcom fúrom 

Hasadnak selymébe

Nyelvem huncutul

Köldököd kelyhébe

Karomba kaplak

Megharaplak

Uralkodj rajtam

Így akarlak!

Szoríts magadhoz marj belém

Forró tested ha érzem én

Megszűnik minden gondolat

Felejtem maró kínomat

Még!

Még nem elég!

Most még a vad hímed vagyok 

Kényeztetem minden hajlatod,

Apró csókokkal haladok

Lángoló tested akarom,

S ha karcsú lábad rám fonod

Öledbe fúródva meghalok.

Még,

lihegj, nyüszíts,

nyíló virágod akarom,

Ne félj… a lelked meghagyom! -

…
Még kell a játék
még kellenek 
gyilkos csaták, 
s ha meguntál,
hát dobj sarokba, 
mint egy rongybabát.