Halálos pillanat

pillanat volt 
a pillanatnyi létben
mint kezemre fröccsent sav 
éget és húsba mar
jöttél és mentél 
nesztelen
lelkemben 
fehéren izzó 
sebben égsz
égsz szüntelen
fájsz kedves
fájsz, mint ahogy
még soha senki sem

Déjà vu

déjà vu 
... 
vagy talán álom 
híd a valóság 
és képzelet között
futnak az áramkörök
s eggyé zár a titok
vagyunk nem vagyunk

a hold és a csillagok 
fényében látlak szüntelen
kegyetlen végtelen
vijjog bennem az iszonyat
szorongsz tested börtönében
s a benned élő rab 
morse jeleket ad 
misztikus nász fehér izzás
fuldokló fájdalommal
keresem szemed bogarát

vagyunk nem vagyunk
zárnak az áramkörök
híd vagy a képzelet
és valóság között
csak egy álom
ébredek, s te látod
... 
déjà vu

Dalos fülemüle

Befészkeltél lelkem kusza zugába
éjjel daloló, misztikus csalogány, 
sokszínű trillázó éneked szárnyalt, 
halk hangod sejtelmes vízcsobogás. 

Sok-sok költőt, szomorú, vidám zenészt 
megihletett e csodás dallamvilág, 
tökély akkordjaid bűvölték elmém, 
bús szívemben kéklő, fényes szikrák. 

Jött a hajnal, az ébredés, kimérted
otthonod, léted territóriumát, 
felejtve bohém, csalfa ígéreted, 
véred vesztve, bánatot élve át. 

A fájdalomtól félszegen óvtalak; 
mily' kimért és halk lett színes éneked, 
tested börtönében sikolt már a dal, 
szárnyaló éneked nem feledem.

A vándor

oldó igével ajkadon
vörös fényben izzó éjben 
a ma tűzpillanatába rejtve
páncélba zárva kóboroltál 
viharokkal küzdve árván

mikor
egy hang 
elvezetett hozzád

elszabadult vizek vad ordítása
a kín és a kéj nehéz jajdulása 
az őskáoszt idézték bennem fájva

és lőn' eljött a reggel
felkelt a nap
mint akkor egyszer

tarisznyádba tettél minden sugarat
kegyvesztett lett a pillanat 
és
közénk zuhant a némaság
mint egy elszáradt faág

Csitt

lágyan lépj csendesen 
fogd a kezem... 
így vagy itt velem 
csitt
a szíved ritmusa 
dübörög eremben

menjünk a dombra fel
a hold is közelebb legyen
szellőrózsa zárta kelyheit
csitt 
figyeld a tündérek 
alkony-neszeit 

szemedben csillagok
foglalnak helyet
tovaszáll a képzelet
csitt 
fejem válladra hajtom
a lélek-zeném hallod

tiéd a pirkadat pírja
vidám rigófütty
s hajnali napsütés
csitt
a természet buja ölén
enyém a feledés

Kezdet és vég

Rád gondoltam mint egykor Genesisben 

megírt történetben kezdet és vég

mert sötétség és világosság mit nekem teremtettél

ellentmondó kettősségben formáltál meg újra

s hogy bűnbe estem te nem tehetsz róla

a kígyó is levedli bőrét csupaszon vonaglik pőrén

az Úr akarta vagy múló szeszély a pillanatban van veszély

bábeli zűrzavar ki itt ki ott kavar lángokban áll az elhagyott ugar

vizet sem hoz már vízözön lesütött szemmel elveszünk kézen-közön 

születünk és meghalunk bűnökben sokasodhatunk

megváltásért puszta szóval ne ígérj Jákob is meghalt semmiért

számodra sem jön el a Kánaán míg tétlenül várod a csodát. 

Rád gondoltam mint isten nevére Mózes 

kinek kőtáblája már az intelmekkel elveszett

csak sötétség és világosság mi itt maradt nekem. 

„Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. ” (Mt. 7. 12)

Holdfényben

Mily’ pajkos volt ma a Hold
udvarán sok vidám kobold

bújócskát is játszottak
kék villámmal ugráltak
gonoszkodtak nevettek
kicsit esetlenkedtek

Mily’ pajkos volt ma a Hold
szép mosolyában a kobold

csillagokkal labdázott
nem bánta hogy elázott
rút kis felhő takarta
a mosolyát akarta

Mily’ pajkos volt ma a Hold
szemén a két huncut kobold

fenyő csúcsán megálltak
fényszikrákat dobáltak
tájat vonva aranyba
bújj ide karjaimba

Mily’ pajkos volt ma a Hold
láttam én, te, s egy kis kobold.

2018.04.30. (telihold)

Paradoxon - Villonnal

kivérzett napjainkban 
dimenziókapukon 
átvergődve szálltunk 
görbítve tér-időt 
kiszakadva a létező 
rideg valóságból
        
fakult énünkkel dacolva
lélegzetvisszafojtva 
rohantunk vesztünkbe 
ezer szilánktól sebzett
lelkünk dédelgetve
bízva a véletlenben 
        
illúziókat tagadva
eszeveszett iramban
határainkat feszegettük 
már vissza sem nézve 
nehogy sóbálvánnyá 
válva essünk térdre
        
voltunk szelídek vadak 
ösztön és vasakarat
harcosok fegyvertelen
jók és kegyetlenek 
s mert türelmünk végtelen
gyűlöljük mikor várni kell

***

"Semmit se bánok, s ami sose kellett
Kínnal mégis csak olyat hajszolok; 
Lázongva vallok törvényt és szabályt
Mert befogad és kitaszít a világ. "  (Részlet Francois Villon: Ellentétek balladája-ból)

Az arc

pár szótól felszabadultan
hallgatni is megtanultam
ritkán fáj a hideg közöny
túllátok a szálló ködön

életünk valóság-látszat
tragédia ami átszab
örvénylő víz szürke habok
mindenkitől távol vagyok

jeges hullám rideg halál
széttépnek marnak mint a rák
kagylóhéjban fehér homok
arc mögött az arcom konok

2018. 04. 25.

Menj, ha menned kell...

Mint anya újszülött gyermekét, 
rongyos lelkembe pólyáltalak, 
mert dideregtél, fáztál, féltél, 
lángoló szívvel tápláltalak. 

Szemedben csillagok ragyogtak, 
virágszirom volt a nyoszolyád, 
örömben, fényben fürdettelek,
szép színes gyöngyöket szórva rád. 

Te nőttél, gyorsan gyarapodtál, 
fagyos kis szíved kiengedett, 
szétmálló takaród lerúgtad, 
felejtetted az éhségedet. 

Menj, keresd a jót, a szépeket, 
oltalmazzanak kedves szavak, 
tanulj játszani, szeress bátran, 
ne veszítsd el soha önmagad.

Maszatos szeretet

... amim még volt, azt mind 

mind neked adtam, 

lelkem 

ép darabját, 

a szívem 

magasztját, 

nyugalmam 

és 

békém, 

s mert szomjas voltál, 

rövid szertelenségem 

végén

higgadtan 

a feltétlen szeretet 

cseppjeit 

gyűjtögettem

maszatos tenyeremre, 

friss forrásvízzel 

hűtve, 

igaz szóval 

édesítve, 

hogy végtelen 

messzeségbe láss. 

S most mégis

kiszáradt a szád, 

nem hallasz, 

nem látsz.

Mondd, 

lemostad a tenyerem

hogy tisztának láss, 

megtagadva a tér és idő

kontinuumát, 

vagy betépve, 

némán táncolsz tovább

a kozmikus rengetegben, 

mert valami bánt.

Két perc odaát

... mosolyogtál
és fogtam a kezed
mint akkor, utoljára...
... "visszajött"
súgta a fülembe
orvosom,
s én
nem éreztem
hálát,
hogy itt vagyok.
Oly' könnyű
voltam és derűs,
itt most fázok
és mázsás súlyok
nehezednek rám.
Élek,
de úgy érzem,
ez az élet
az igazi halál,
jobb volt odaát.

04.16.-04.19.

Ma még...

ma

jött a Halál

hatalmas volt

takarta 

a fényt a Napot

...

szeme sötét mélység

itta magába féltett vágyaim

a holdat s minden kis csillagot

kezében vadul markolva álmaim

kaján vigyorral szólt:

kereslek máskor...

majd hirtelen eltűnt

itt hagyott

04.18.

Sziluett

Ismeretlen 
fájdalom ölel át, 
kicsavart gerincemre 
szögezted 
hulló 
csillagaid 
sugarát.
Félkómában 
fekszem a fűben,
köröttem 
pitypangtenger virít, 
sárga tűszirmai 
bevérzik lelkemet,
míg égre rajzolom
sziluettedet. 
Ki nem mondott
szavaid öncsonkítanak, 
szürkére festetted 
piruló arcomat, 
könnyelmű csomót
kötöttél
két megoldás és 
egy ölelés között,
amikor téged
magány üldözött. 
Már csak a dermedt 
tudat kínoz minket, 
tegnap, vagy most kerestél,
holnapra minden mindegy. 
Görbítetted az egyenest
- legyen a sors hozzád kegyes - 
látod, ma már fénysugaras 
tavaszodba őszülök,
kesernyés, sós ízzel a számban
csendesen halni készülök.

Jaj, ne!

vészjósló látomás 
a végtelen 
egyenes 
nem végállomás
álmodom 
semmibe hulltan
veled vagyok 
magamban
a fájdalom friss 
mélyről fakadt
tiszta forrásból 
tör elő akarat
a gyengülő erő 
alul marad
egy elvetélt 
érzés szülte kérdés
bennem mi végre 
élsz még
?

E n g e d d

Engedd, hogy a világ
törvényén kívül 
helyezzelek,
ezer csók-parázzsal 
borítsam testedet,
lágy simogatással
hívjam elő vágyaid,
vad szenvedélyem
elűzze gyötrő álmaid,
szoríts magadhoz,
érezd az összefonódás 
minden mámorát,
míg a lelkem 
kibontja 
rejtett zálogát,
míg felfedezzük 
kéjes éjszakánk  
minden zeg-zugát;
egy viharos 
éjszakáért
nem kellenek 
már a nappalok,
beteljesedett 
éjem után, 
mint tiszavirág
meghalok.

V é r l á z í t ó

csak a szerelem 
tesz csodát
vágyad lecsókolja
rólam a ruhát
vérlázító táncod 
tépi a láncot 
pőre lelkem is
látod
lila foltok lábfejemen
megfeszítesz
stigma vagy kezeimen
vérzik a szívem
halk sóhajba 
fullad a vágy
kéjes gyönyörök 
hullámzanak
érintésed nyomán
elhal a sikoly  
találkozik
menny és pokol


(2018-04-10 11:33)

Méné, tekel…*

Ha érzed: elhibáztad, késő a bánat,
éveket nem hozhat vissza az alázat.
Nincs alkalom pótolni és jóvátenni,
a múlt kapuit kell becsukni és menni.

Egyszer mindennek vége, öreg barátom,
mit tehetnél, felveszed ócska kabátod.
Bűnös-erényes világi mivoltunknál
megmérettél, hiányosnak bizonyultál.

Mezítelenséged nem fedi már semmi,
van úgy, hogy a kabátot is le kell tenni.
Ha tisztességedhez nem fér semmi kétség,
csillogó álarcot viselni is vétség. 


*"Tedd most szívedbe és füledbe el –
az értelmét majd megtudod, ha kell.
Méné, tekel – ha érted, vagy nem érted,
jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted." 
Karinthy Frigyes: Méné, tekel…

Kvantum

Vonzó és taszító

mágnes vagy,

már egy másik

dimenzió,hatodik érzéket

korbácsoló

éles elme,

lágy zenében

lüktető varázs;

magasabb szinten

megvalósítva önmagad

egyetlen vagy:

szeretet,

tisztelet,

és végtelen

béke.

Nézz az égre,

érezz,

érezz végre,

láss túl a testen,

a földi léten,

láttasd a jót,

a szépet,

vákumot hozz létre,

légy' avatár,

elme, szív, lélek,

rezdülő tudat

mi magába zár.

Jaj, ne engedd, hogy
sóvár lelkemet rejtő
fátylam lehulljon,
szégyen borítson
s törékeny testem
ne tartsa váz,
hogy forró
zúduló láva,
perzselő láz,
égető vágy
érintsen
egy negatív
frekvencián.

Tejúton

Telihold kúszik bársonyos kék égre,
mint ezeregy mese szövődsz elébe.
Még hideg van, fázom, itt vagyok mégis,
fényévre vagy, mint távoli Nemezis.

Nyitott ablakon szűrődik a zene,
igézet, titok, lobbanó láz heve,
veszélyes varázs, végtelen ős-jelek,
cikázó, hullámzó, lassú ütemek.

Csillogó szép szemed, huncut mosolyod
ezüst Hold fényén át elém gomolyog.
Nem létezésed szívdermesztő csendje
már lélek-halál, s nem a világ rendje.

Hamvadó zsarátnok lett minden szavad,
nagyon fáj, szívem atomokra hasadt
... kitárt karod előtt felhő kavarog,
indultam feléd. Tejúton ballagok... 



2018. 04. 02. Telihold-éjjel