Álom-1

Ezer éve vagyunk itt a földön,
Már visszahívott milliárd elem.
Szemünkben egy halvány csillag fénye,
Szívünkben vadak félelme s örökléte.

Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
Kik úgy nevezik magukat: emberek.
Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
Istent tagadnak és szeretetet.

Egy lankás parkban vártalak,
S te jöttél felém, mint a fény,
Időtlen gondolat viharzott át a téren,
A rettegés villámként csapott belém.

Az időt megállítani voltál képes,
Jeleket rajzolni az égre fel.
A Mindenség mámorban reszketett,
Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…

Üldöztek suhanó fekete árnyak,
Elrabolták emberbe vetett hited.
Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
Hangod az ősi káoszba veszett.

A fájó idő is tűnő, mint a lét,
Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
Éreztem, utolsót dobban a szíved.

A hold megfordult az égen és beleremegett.
Meghalt a perc, az érzés, a titok…
Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
Hívott a feledés, távoli galaxisok… 

Várni

Várni kell örökké valami csodára,
hogy ebben az ingoványban
ne lépjünk puhára.

Várni kell örökké valami csodára,
ne tévesszen meg senki
ravasz mosolygása.

Várni kell örökké valami csodára,
várni kell szép csendben
lassú elmúlásra.

Egyedül

Egyedül állva magamban
a tünékeny valóra gondolok,
nincs akarat, ami marasztalna,
szívem egy darabját itt hagyom.
Nem űztem illúziókat,
megismertem már az életet,
találtam és vesztettem barátot,
lángoló lelkemből hamu lett.
Nem lankadtam a jóságban,
virrasztottam emberi szónak éjeken,
megremegett a föld alattam
mégsem - mint egy hű kutya - 
nem nyalok kezet.
Megtörten bús-büszkén megyek,
betűim sem szántanak kínokat,
csak egy kis "fűzfapoéta" voltam,
adott és megcsalt a kacér pillanat.
Már nem nézek csillogó, 
sem hamis szemekbe,
sírni és örülni fértem a szívekbe.
Pilláim lecsukva a csillagokig láttam,
s most mind-mind megkövez, 
kikben hinni vágytam.
- Rossz vagyok. Makacs, konok, hűtelen… -
Én a holdfénytől tanultam ölelni,
az érzés bennem mindig végtelen.
Az én gondom nem gond a világban,
én porszem vagyok, ti érző emberek.
Járjatok az úton, formáló létben,
- az ember élni született -
még ha minden percben meg is hal a jelen.

Körforgás

Ezen a bús éjféltájon
Minden csillagod bejárom,
Dideregve félve fázón
A válladra hajtom fejem.

Nem elvakult szenvedéllyel
Úgy vagyunk ahogy lenni kell,
A lebukó napkoronggal
Nem éreztük, hogy menni kell.

Nem kapni akarunk! Adni.
Minden érzést befogadni,
Életet nem elképzelve
Egy igazságot követve.

Megcsendül a lelkünk húrja,
Szívünk dobban: újra, újra...
Felragyognak a csillagok
Vágy, tűz, száguldó vér vagyunk.

Égő láng mardossa testünk,
Őrülten egymást keressük,
Mámortól megittasulva
Szabad Nirvánába jutva,

Meggyötörten, összetörten
Pihegünk egymásra dőlten
Kéjes fájdalomba esve
Minden törvényünk megszegve. 

Halálra ítélve

Karjainknak szorítása
Szívünknek vad dobbanása

Érintéseink lágysága
Szenvedések gyötrő násza

Érzékeink buja vágya
Szenvedélyek sokasága

Kínjaink égő parázsa
Csillag-éjek tűz-varázsa

A lelkünknek szárnyalása
A mennyeknek magassága

Könnyes esték kacagása
Barátoknak igazsága

Szeretetnek sóvárgása
Örömeink ragyogása…

Az életnek guillotinján
Ítélve van a halálra…

Élet: álom, vágyak, mámor
Remegés egy fénysugáron…

Feje hull s gurul a porba
Kegyetlen fintorba fagyva

Mert így volt megírva…
a Sorsa.

Koldus remény

Munkából jövet a kis téren át
sok ismerős arccal találkozom,
évek óta látom őt szüntelen,
ül görnyedten, fáradtan a padon.
Kezében kopott könyv, néha felnéz,
időnként halkan, hangosan motyog,
reszkető kezével nyújtja felém
a fekete, vén-öreg kalapot.
Élete arcán, szemének fénye
mint a ruhája: régen megkopott,
emberek jönnek-mennek mellette,
az öreg szíve, vén kalapja kong.
"Rideg világ, közönyös emberek
sietnek" - suttogja maga elé...
táskámban forint után kutatok
félve kérdezem - mit olvas, regényt?
Lassan emeli fejét, rám tekint,
Burnsnek egy ismert versét kezdi el,
sietnék én is, de meghallgatom,
oly' szépen mondja-mondja az öreg...
Szeméből eltűnt a fáradt ború,
sápadt arcán halvány mosoly ragyog...
Én megköszönöm az "előadást"
tovább lépek, s úgy érzem... 

gazdagabb vagyok.


"Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség." 
Robert Burns: Levélhulláskor

Kőbe-homokba

Fényeket hozol, szikrázó lángot,
Ébrenlétbe viszed az álmot,
Álmaimba varázsolsz csillogó csodát,
Homokba írod: a pillanat megállt.

Fájdalmat hozol, efemer lángot,
A nappalokba hasító villámot,
Éjszakába poklot, sikolyokat,
Kőbe vésed a gyötrő kínokat.

Meghasonlott párbeszéd

Két szemedben a szíved remeg,
Széthulltál, halni vágysz.
A szíved remeg. 

Mondanád, ha még mondhatnád
Kiért égett úgy szíved.
Ki érti meg?

A bánat lelkedre fagy,
Várod őt fájdalomba zártan
Lelked befagy.

- Ne gondolj az örömre
gyilkos volt a csók.
- Vártam egy őszinte szót,
gyilkos volt a csók.

- Nem vigasztallak,
volt ölelni kár.
- Hiába minden győzelem,
ölelni már.

- Ne érezd, hogy megértél
a halálra!
- Semmibe veszett vágyam
ért el a halálba.

- Nem siratlak, kicsit
veled halok.
- Minden üveggolyóm
rád hagyom, ha meghalok!

Félúton

Gyenge vagyok, fáradt nagyon
Az idő vad viharral tép,
Kéklő messzeségbe vágyom,
Hol valóság van, nem álom.

Simogatva becéz a fény
Elindulni hív a remény,
Halálos úton száguldozom
Mikor hozzád visz bánatom.

Magadhoz vonsz, szabadulok,
Egy érintésedtől felolvadok,
Csillagaid ezreivel
Pezsdül megfagyott szivem.

Kősziklának hiszel engem, 
Könyörtelen síri csendben...
Sebzett lelked göröngyein
Kacagsz, pedig éget a kín:

Fellángolt jéghideg szívem
Várlak, akarlak, légy velem.
Önkívületbe ringatni vágylak,
Duruzsolj halk szavakkal lágyan.

Álmot szitálj megtört szívemre
Testem forró csókkal fedd be,
Tépj vadul, foggal és körömmel
Ha mennék, most ne engedj el...

Távoli fény-csillag vagy nekem
Utad bejárni titkos rejtelem.
Féltőn-félve félúton megállok,
Hol a Valóság van és nem Álmok.

Ha majd felszáll köd és mámor, nem gyötör kín,
Vesztett álom, az utat hozzád megtalálom.
Ha pihenni vágysz szépen csendben
Válladra hajtom fejem, s szívem...

Dó-Ré-Mi-Fá(j)

Olyan mindegy a téli fényben
az élete vagy az életem...

Az ő nevéhez küldöm egyre 
ezer kis tavasz-énekem,
karom kitárom messze-messze, 
s nem kérdem:
Írsz-e még nekem?

Az ő szívéhez írom egyre
vágytól izzó bús dalom,
karom kitárom messze-messze, 
s nem kérdem:
Szíved hol hagyod?

Olyan vagy...

Olyan vagy mint a tenger,
Amely ezernyi csodát rejteget,
Szilaj hulláma felemel,
Legszebb partját mégsem érem el.

Olyan vagy, mint az erdő,
Amely túlszárnyalja a hegyet,
Mélyében hirtelen felbukkan a fény,
Meleg sugarát mégsem érem én.

Olyan vagy, mint a néma Hold,
Amely az éji égbolton figyel,
A csillagait számlálgatja kéjjel,
S ha jő a pirkadat, eltűnik hirtelen.

Rád gondoltam

Kora reggeltől estelig
a napom munkával telik,
s ha a földre éjszaka hull,
alszom már álomtalanul.

Ringat a bársony éjszaka,
mint Anyám dúdoló dala,
mint megejtő, mély szerenád,
nem akarok gondolni rád.

De tegnap mégis valahogy
tüzes emléked rámcsapott;
mint ragadozó, nagy madár,
mint karvaly, ha prédára száll.

Először harcoltam veled,
felhoztam minden érvemet,
de éreztem, hogy hasztalan,
és akkor megadtam magam.

Fűszert szórt szét a pirkadat,
láttam szemedben sugarat,
s felgyúlt bennem és lobogott,
a mosolyod, a mosolyod. 

Négy felvonás

Millió csókkal hintettelek,
A Hold fényében fürdettelek,
Kibontottam minden zeg-zugod,
A vágy most fájdalmasan zokog.
Lelked nem válaszol, kong az űr.
Amit veszítünk, csak az a bűn!

Szemed más szférák gömbjére néz,
Néma sikolyom az éjbe vész.
Szemünk szorosra van már zárva,
A hang is hideg szél zúgása.
Magamra gondolni sem merek,
Te légy vidám, hogy szeresselek.

Fény nélkül tekint rám a szemed,
Nem látom benne a kincseket.
Tőrdöfés egy elejtett szavad,
Szívembe szaggat, fájdalmat ad.
Iszonytató űr tátong benned,
Világgá menni lenne kedvem.

Az idő is megállt felettem,
Ha itt voltál vak éjjelemben.
Észre sem veszed: búcsúzom,
Végtelen kín fonja át húsom,
Az asztalon rímben heverek, 
E komédiának vége lett. 

Nincs senki... (egyedül?)

Isten, lassan dobbanó szívedből
Halotti leplében ismeretlen jövőbe űzetett.
Nincs senki aki megfogná remegő kezed,
Nincs aki visszahozza mögötted hagyott hited.

Lobbannak szemedben fénylő kék tüzek,
Tisztító ölelések hívnak, hogy elüldözzenek.
Nincs senki aki adjon ember-valóságot,
Nincs aki vigyázza megmentett jóságod.

Ha vágyad fakad és lángra kap,
Jeges szél szítja parázsban szunnyadó lázadat.
Nincs senki aki fáradt éjszakádnak enyhet ad,
Nincs aki dermedt hajnalodba lopna sugarat.

Hegyes tőr ejtett rajtad lélek-sebet,
Önmagad dőltél bele pusztítva énedet.
Nincs senki aki magadért, hűen szeret,
Nincs aki zuhanó esésben bekötné szívedet.

Magad téped, mint a szárnyaszegett sólyom
Amikor egy darabot még megláthat az égből,
Nincs senki aki szállni megtanítson
Nincs aki féltve téged felemeljen az égre…
Vég(r)e


Egyedül lehetsz mindenütt, magányos csak emberek között.

Búcsúzkodunk

Miért fájt, amikor elbúcsúztam tegnap,
hiszen csak annyit mondtam: légy jó, adieu!
Hiszen újra látni foglak,
Ha visszajövök,
Ha elmúlik fölöttem a dolgok ideje...

Miért fog meg
rejtelmes fájás,
mikor a szeretteimtől
elköszönök?
Hiszen nemsokára
visszajövök!
Akkor újra fogunk
beszélni, újra 
látjuk egymás szemét,
újra eljön a megfogó melegség
és kibontjuk egymás előtt
lelkünknek selymes mezét.

Mégis, ez csak foghatatlan hit
S mögötte mindig ott a Hátha...!
Hátha megáll a szívünk,
Megölhet az utca,
Egy apró sejtünk elpattanása,
Vagy az élet ezer gondjával
Suhanó pöröly,
Hátha elkap a Fekete Fáklya.
Eljön értünk Ő,
Akire várunk titkos- titkon,
Rejtve-rettegőn...
És utoljára mondjuk, hogy adieu! 

Fájdalom

Nem vagy apám, sem istenem,
ordítanék, de nem teszem!

Sár és mocsok van bennem,
fürdess meg szerelemben,

üres szívembe jöjj lakni,
minden zugát fogom adni,

lelkem megdermedt, fagyos,
csókod tavaszt hoz, napost,

testem kietlen, száraz pusztaság,
vesd be, öntözd be, jöjjön aratás!

Nem vagy apám, sem istenem,
a megtestesült fájdalom vagy,

más semmisem!

Szerelmi szösszenet

Érzésekből
szövött takaróval
terítetted lelkem...

Lágy simogatással,
ezer csók-parázzsal
melengetted testem...

Bársony-suttogással,
sejtelmes szavakkal
hívtad elő vágyam...

Csatatérré változtattad
e bűvös éjszakán,
pihe-puha ágyam.

Alázattal kérem

Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből 
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és 
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll...
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva, 
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat 
a hit nem állítja meg.
Uram! 
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé
egy kis szeretetet...
ha szíveskednél hinteni!

Várakozás

Tudjátok mi, az várni valakit,
Aki nekünk oly' drága a világon?
Lesni az idő lusta szárnyait,
Szívszaggatottan, lázban sóváran?

Felugrani, százszor futni elé,
Türelmetlen kinézni az útra,
Bekémlelni napfénybe, éjbe,
Minden pillanatban újra meg újra.

Lélegzet visszafojtva hallgatni
Valami neszt: ez az ő lépte volt!
És csalódottan rájönni, hogy csak
A mi bolond szívünk zakatolt.

S ha végre ismert érintés alatt
Megcsörren ajtónknak zára,
Minden vérünk a szívünkbe szalad,
Túlfeszül idegünk minden szála.

Arcunk kigyúl, szemünk lobogva ég,
Eljött végre Ő, ő a Szerelem!
Tárt karokkal fogadjuk, s ő elénk lép
Közömbös arccal - némán - hidegen!

Számvetés

Csak nézem az elmúlt éveket,

Számvetésre megérten lehunyom szemem.

Mi voltam, s mi lehettem volna,

Mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?

Korán megtanultam én a rendet,

Szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.

Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,

Szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.

Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,

Öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.

Védtelenül hánykódtam a múlt, s a fájdalmak tengerén,

Partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.

Hittem a csodában, Istenben s a mában,

Hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.

Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,

Balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.

Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,

Sorsom ezzel elrendeltetett.

Hallattam siketet, láttattam vakot.

Némának nyitottam világra ablakot.

Isten elhagyott.

Lelkem a vágyak rabja lett

Nem kellett szerelem szeretet helyett.

Megtanultam a bánatban az örömöt,

Bűnökben az erényt látni meg.

Voltam alázatos, reménnyel teli,

Lázadó, boldog és boldogtalan,

Szelíd, vad, fogoly és szabad.

Gyenge és vasakarat.

Fehér és fekete.

Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.

Okos és ostoba. Nem, nem!

Okos nem voltam soha.

Megtanultam a sorsommal békében élni,

Elfogadni és soha nem kérni.

Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.

Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.

A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,

Egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.