Végtelen út

Most még rakosgatom a gyarló perceket,
Az időt színültig töltöm a semmivel,
Könnyem nincs már, elűzte a bánat
Szétárad bennem az emlékezet.

Minden él, s ellenem esküszik,
A folyó, a fák, az égen a hold,
Nem vágyom fényre ezen a földön
Nem hív az élő, csak aki holt.

Hátat fordítok a Napnak,
Éjbe tartok már nyugatnak.
Hol igaz szavaknak kincs az ára
Békéért jajdulok éjszakába.

Zúg a szél

Zúg a szél, könnyeső mossa arcom
Nem kell semmi már, mi visszatartson.

Sikolyok nélkül hullok a csendbe
Halni vágyom reszkető önkívületbe’

Mar a bánat, megtép a szégyen
Elveszek az idő végtelenében.

Megvívtam a mindenség harcát
Most úgy menekülök, mint a gyávák,

Széttép az idő apró darabokra,
Gyászolom az életet mosolyba fúlva.

Megyek... ég veled!

Vadul tombolnak rejtett érzékeim
véred zúgó morajlását érzem
hosszú sóhajod fülemben
kísérget a néma éjben

A vágyak izzók, s az őrületbe űznek
tévelygőn suttogó minden szavam,
fogaid őrlik csontjaim
tíz körmöm a válladba mar.

Dalok tépnek szívünkön fájó sebet
a távolba ível egy égi híd
indulnánk felé szüntelen:
dermedten állnak lábaink.

Álmaink -látod- semmivé enyésznek
a sírom felett sem áll majd kereszt,
húsomba lángok karma váj,
testem por, hamu lesz.

S míg magányom könnyekben lassan csitul
lelkemen a Hold fénye ködlik át,
lebegtet halott játékunk…
ölelkeztünk órákon át.

Zord életem oly gyorsan bealkonyul
az éjek lángja nem feltámadás,
homlokomra ráncok ülnek,
züllött nyugalom omlik rám…

Életen kívül, ha van más állapot
Gyötrelmeim megnyugvást találnak.

Vad vihar nem tép rideg világban.
Emlékem sem lesz életed korbácsa.
Legyőzve a halált egy halvány mosollyal
Elmegyek szépen, ne gondolj rám búval
Didergő éjen, kábán-szomorúan.

Bezárt idő

Szerettem az időt elveszteni benned, 
Holdat csodálni s lesni csillagokat, 
Hinni szerettem nem múló varázsod, 
Mindent szerettem ami te vagy. 

Kietlen puszta volt a lét nélküled, 
S te nőttél bennem mint a szürkület. 
Lassan éjszakává terebélyesedtél, 
Mindent beborító sötét egem lettél. 

Kezdtem elveszni ebben a magányban, 
Sötét, hideg éj vett körül mindenütt, 
S ha néha lélektársamra találtam, 
Hittem a szabad időben, a csodában… 
…
De elegem van ebből a világból, 
Hol hiányod már térdre kényszerít, 
Emberi nyelven nem tud szólni senki, 
S az őszinte szó is időbe zárt semmi.

Töredék

Szép magyar szavak egymás alatt:
… Neked… Veled… Érted… - érted ? -


Neked
Adom
Álmaim

Veled
Élem
Napjaim

Vágyam
Bontja
Szárnyait

Lágyan 
Érinti
Vállaid

Téged
Féltve
Reszketek

Érted 
Égve 
Elveszek

Egy titkos éj

Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.

Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.

Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gond-nyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.

Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.

Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbe-dermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
s elvisznek magukkal minden bánatot.

Még egy lépés

Reményvesztetten bolyongsz
Lelkek és süppedt sírok között,
Kószál benned a gondolat,
Mely nap-nap után meggyötör. 

Szívedben vágy, -halotti csendben,
Agyad tompán zúgva zakatol,
Keresed a csendes menedéket,
Múlt tüzében egy emlék jajong.

A nappalt hívod és az éjt,
Az árnyékot s a fényt,
Az erdők illatát vágyod
S örök tavaszt a horizont fölé…

Vándorolni halvány csillagon,
Válni részévé könnyű messzeségnek,
Hold sarlóján hintázni éjjel
S magasan járni meg mélységet.

Tiszta forrásból oltani szomjad
Becézgetni tarka vadvirágot...
Hajnali harmatban fürdetni arcod
S kerülni az embert, mert lelkedbe gázolt.

Keresed a csendes menedéket …
Sós csillag könnyek marják végig arcod,
Jeges szél metszi fedetlen fődet …
Ne add fel a reményt, ha rád tör a holnap!

2004-03-08
Egy titkos éj
Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.

Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.

Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gond-nyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.

Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.

Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbe-dermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik, 
s elvisznek magukkal minden bánatot.

Addig élsz

Mondj bármi bolondot
akarj vad kalandot
játssz gyermeki hévvel
igaz szenvedéllyel
tomboló életed
fékezd meg énvelem
vigyél pusztulásba
semmi nincs hiába
most üvölts az éjbe
kongass egy harangot
kérj még vagy parancsolj
fájó titkot regélj
úgyis csak addig élsz
míg vad dalt zúg a vér
szeretni holdasodj
lelkem éjjelére
úgyis csak addig élsz
míg örök vágyat adsz
míg örök vágyban égsz
addig élsz, míg remélsz.

Várlak

Kérdem a csend és a langyos 

némaság fénylő csillagaitól: 

- jössz-e már? -

Álmaimban is hívlak, hívlak, 

Téged akarlak, téged várlak! 

Sóhajaim eléd repülnek, 

Ábrándjaim téged becéznek. 

Ha tudnád, mennyire kívánlak, 

A szerelemtől nőne szárnyad! 

Fénye is lenne, s éjjelembe 

Mint titkos hírnök megjelenne 

Ragyogó szentjánosbogárnak. 

Nélküled

Hívó szavad az éjbe hasító sikoly,
Vad állat vad társát hívja ily' konokul,
Lelkemben fájdalom goromba verése,
Csendben telepszik a teliholdas éjre.

Örök lámpásom a Hold, hozzád elvezet,
A fénnyel suhanok, te észre sem veszel,
Ott állok melletted lágyan érintelek,
Köröttünk a csillagok ezüsten fénylenek.

Hamis csók fokozza a gyilkos kínokat.
Már vége az útnak, árnyak nem borulnak,
Más térben élek, mi voltam most itt maradt,
Kibuggyanó véremből egy csepp rád tapadt.

Megszűntem lenni a puszta földi létben,
Neked fehérlek még minden holdtöltében,
Estéid magányát így osztom meg veled…
A Hold kacéran nevet… törlöm könnyemet.


2003.11.08. 23 óra… holdtölte/holdfogyatkozás

Monológ

Nem veled, Belőled ébredek. 
Nappal, kíséred léptemet. 
Szavaid szítják sóvár vágyaim, 
Derengő kábulatban telnek napjaim. 

Az Ember csak ember. 
Szorítja létének határa, 
S ha tárja karjait, 
Mindinkább érzi, mennyire árva. 

Nem számít dühöngő szenvedély. 
Mit kér számon a világ? 
Beleszövődsz a Mindenségbe, 
Életed perc, álmod halál. 

Ígéretek törik reményedet, 
Göröngyökben is orra buksz, 
Élsz és erő vagy, hiszed, 
S látod magad, hogy Senki vagy. 

Fájdalomtól űzve még 
Felcsuklik görcsös sírásod, 
A kínban sincs menekvésed, 
A holnapot mégis várod. 

Darabokra hulltál. Összeraktalak. 
Hogy egész légy. Önmagamnak? 
Gyermekként vártad a csodát. 
Nyomorult! Életed kártyavár! 

Oly régen eldöntötte már 
a Sors minden percedet, 
Nincs már Valóság, öl a Képzelet, 
Örömed, ha van, az is beteg. 

Érzed, boldog vagy, de ez délibáb. 
Színeset álmodsz… gyötör a láz. 
Egy szótól mámorban úszik szíved, 
Mégiscsak őrzöd gyermeki hited? 

De mit ér a szó, ha távoli, 
Itt benn, magadban kell hallani, 
Az utat itt kell, hogy megtaláld, 
Anyag léted ne legyen akadály… 

Az Ember csak ember. 
Szorítja létének határa. 
Ha kitárja lelkét, 
Mindinkább érzi mennyire árva. 

Madár rikolt...

Keserű szégyen festi most az arcom,
A csukott, sötét ablakon át
A végtelen éjbe tekintve
Láttam szemed csillogó sugarát.

Kétségek és félelmek adták e pírt
A holnapnak nincs már ígérete
Lelkem reszketve öleli a csendet
Vágyódva olvadok eggyé vele…

Most sólyomszárnyakon szállok feléd
Az alkony csókjával ébresztelek,
Lángoló tested könny-patakba mártom
Örömünk nem hallja senki meg.

Csillagos ég a vágyott menedékem
Hajnali csend, mely lágyan átölel…
Átsuhan forró leheleted rajtam
Karom simogatón megölel…

Törött gondolat sebzi fel szívem
Lelkemre hull bénító magányom
Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.

Tiszavirág

Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek. 
Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek. 
Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni, 
Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.

Szárnyaim kibontva repülnék az égig, 
Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig. 
Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket, 
De kérész életem te meg nem értheted. 

Itt hagyom hát neked levetett ruhámat, 
Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának. 
Ti emberek oly gyarlóak vagytok. 
A pillanatnyi létről ódákat daloltok. 

Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet: 
Egyetlen percig élni…, élni szenvedélynek. 
Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel, 
Szívedből egy darabot már így is elviszek. 

Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon, 
Nászom után életem a víznek adom. 
Könnyet se hullajts, majd jövök… 
Életem a létben így -általad- lesz örök.


..."elmondta" nekem a tenyeremben tartott kérész 

Üzenet: Carpe diem! Szakaszd le a napot! (vagyis: tudd élni az életet)

Tájékoztató: 
A Tisza virágzásáról mindenki hallott, de a tiszavirágot, mint élőlényt kevesen ismerik. 2003-ban június végén volt a Tiszavirágzás, ami úgy jelentkezik, hogy a vízfelszín felett szitakötő nagyságú rovarok repülnek, és rakják a vízbe petéiket. A pete lesüllyed az iszapba és ott 3-4 évet tölt kérész formájában, majd a felszínre jön, hogy eljárja násztáncát és utána elpusztul. Csodálatos élmény megfigyelni ezt.

*a szivárványszín tulajdonképpen aranybarna a valóságban, bár a lenyugvó nap "szivárványos" csodákra képes

Lennék

Lennék reggeli kávéd illata,
Mit hunyt szemmel magadba szívsz,
Egyetlen csepp méz teádban,
S szádban a hosszú édes íz.

Lennék kezedben fényes ősi kard,
Legyőzve dermedt bánatod,
Üdvözült mosoly az ajkadon,
Virrasztva csendben ágyadon.

Lennék sivatagban a kaktuszod,
Szomjúságodnak csepp remény,
Simogató lágy fuvallat
Verejtéked úgy hűteném.

Lennék szemedben rejtett fénysugár,
Gondjaid messze elvivő,
A végtelen gyilkos éjben
Vad gyötrő álmaid űző.

Lennék Akármi...
Lennék Semmi is,
Lennék vonyító Farkas,
Lennék a Játékod is.

Látomás

Pattanásig feszült a húr,
S végül egy szál elszakadt,
Hangok csengő végzetében,
Pont itt az állam alatt.

Bongva lehullt a semmibe
Lágyan megadva magát,
Kis hurokká kunkorodva,
Várta csendben a halált.

Az életem láttam benne,
A sorsom, a végzetem.
S egy hívogató kezet, mely
Csomót kötni képtelen.

Öröm

Alig jutott az életben valami, 
s te nem tudod ezt a keveset
sem a kezedben tartani.

Egy álomvilág vakítja meg 
szemeid, minduntalan 
elveszítve ezt a valamit.

Azután telik évre év, örömben, 
mámorban semmiség,
gyilkos hajszában már a vég.

Minden napodban van valami,
ami soha nem az "igazi"…
érzed, hiányzik az a valami.

Nézel bambán s már tudod,
ha még egyszer tiéd lenne,
talán meg tudnád tartani.

Távolság

Lábaidnál heverek éjjel, 
öledbe hajtom fejem, pihenünk 
csendben, szárnyszegetten,
mint két űrből tévedt idegen.

Kezed lágyan fut végig gerincemen,
valami könnyedén egekbe emel,
megcsendesedett a lég köröttem,
távolság nem volt még ily' közel.

A vágy hulláma remeg át érzékeimen, 
képzelet nem lehet ilyen eleven,
a való élet elmarad mögöttem,
az Érintésed van itt, élő, eleven.

Egész lelkemen áthatol a vágy,
villám cikázik végig testemen.
Nem! Nem… nem… engedj el…
ne engedj el… még felébredek!

Nem tudhatja senki sem,
a földön túl és idelenn, hogyan 
éreztem érintésedet, reszkető 
szívem öledben hogyan pihent.

E l é g v e

Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát…

Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.

Szíved riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.

A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szíved fölé.

Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,

Belőled születek halok meg én,
Lobbanó lángod egekig ér.
Rejtve csobban szívünk, míg csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.

Jelet hasítunk fekete égre, 
Izzón égve hullunk a mélybe.

Álom-2

Felettem fényes csillagok,
Alattam kéklő föld ragyog,
Lebegve a mindenségben, 
Mert te vagy, azért vagyok.

Hideg szél süvít, ver vad vihar
Szivárvány kúszik az égre fel,
Reménység költözik szivembe
Nem délibáb az, mi átölel.

Tengerré áradnak könnyek,
Szavaknak nincs hatalma már
Sikoltva zuhanok mélyre
Hol kóbor farkas-falka jár.

Szeretnek és szívem megtépik
Tűröm, tűröm rendületlenül,
Egy ezüst hold ragyog részvéttel,
Küld egy mosolyt reménytelenül.

Vívom a Végtelen harcát,
Nem hagyom el a vad falkát,
A vérem zúg, szívem sajog
Velük mégis szelíd vagyok.

Mögöttem távoli hómező
Előttem kietlen sivatag,
Szívem már olyan gyéren dobog,
Egyedül nem bírja az utat.

Dörrenés, üvöltés hasít
Éjnek véres lángja fakad,
Menekül mind, ki merre lát.
A gyötrő álom felriaszt…
…
Magányba 
menekülő vad vagyok. 
Szelíd üldözött. 
Szabad vagyok…
- farkasok között -

Álom-1

Ezer éve vagyunk itt a földön,
Már visszahívott milliárd elem.
Szemünkben egy halvány csillag fénye,
Szívünkben vadak félelme s örökléte.

Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
Kik úgy nevezik magukat: emberek.
Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
Istent tagadnak és szeretetet.

Egy lankás parkban vártalak,
S te jöttél felém, mint a fény,
Időtlen gondolat viharzott át a téren,
A rettegés villámként csapott belém.

Az időt megállítani voltál képes,
Jeleket rajzolni az égre fel.
A Mindenség mámorban reszketett,
Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…

Üldöztek suhanó fekete árnyak,
Elrabolták emberbe vetett hited.
Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
Hangod az ősi káoszba veszett.

A fájó idő is tűnő, mint a lét,
Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
Éreztem, utolsót dobban a szíved.

A hold megfordult az égen és beleremegett.
Meghalt a perc, az érzés, a titok…
Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
Hívott a feledés, távoli galaxisok…